Dunántúli Protestáns Lap, 1934 (45. évfolyam, 1-52. szám)
1934-02-11 / 6. szám
22. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1934. ha tudjuk, hogy előttünk milyen próbálkozás volt sikeres s melyik sikertelen. A helyi történeti adatok mellett ismerkedjünk meg a vidék történetével is, mert híveink jellemét, jó és rossz tulajdonságait csak így ismerhetjük és érthetjük meg. Akkor legtöbb esetben nem leszünk olyan sötét véleménnyel gyülekezetünkről. A lelkipásztor csak akkor ismeri meg gyülekezetét, amikor nem csak panaszkodik rá, hanem védelmezi is, mert igaz szeretettel lángol érte. Működésének áldásos eredménye csak így remélhető. Láttuk előbb, hogy a falu az egyéniség kialakítására nem alkalmas. Mégis mindegyik gyülekezet élesen megkülönböztethető egyéniség. Ebben tér el a falusi gyülekezet a nagy várositól, melyben van valami tipikus, azonos, legalább is egy bizonyos területre vonatkozólag. S az a mi nagy és fontos feladatunk, hogy falusi gyülekezetünk egyéniségével, személyiségével tisztába jöjjünk. »Milyen történeti viszonyok közt alakult ki gyülekezetemnek ez a képe?« — ha megfeleltünk erre a kérdésre, akkor lett abból a falusi gyülekezetből az én gyülekezetem. Hesselbacher megjegyzi például, hogy aki tudja, hogy a hires Götz Von Béri ich ingen fia kastélya építésénél — mely a Neckar folyó mentén egyike a legpompásabbaknak — mily rettentő durván bánt, gyakran vérig sanyargatta a falut s az kétségbeesésében könyörgésével hányszor járt Bécsbe a Hofburgban s mindannyiszor hűtlen lázadó gyanánt utasították el, az megértette, mily dacos erő fejlődhetett ki az ő gyülekezete híveiben. Megértette, miért voltak ezek az emberek annyira reménytelenül kétségbeesettek s nem panaszkodott többé az emberek tompa érzéketlensége miatt, hanem megcsodálta őket, hogy végtelen elnyomottságuk és szenvedésük dacára még volt ideáljuk, hitük. Nagyon fontos a füveinkkel való naponkénti érintkezés. Ä falusi ember bizonyos tartózkodással közelít a parókhia felé, részint vele született bizalmatlanságánál fogva, amiről fentebb szóltunk, részint a pap tekintélye iránt való tiszteletből is, akihez csak ünnepi ruhában illik menni. S végül — az idegen embertől való félelemből. Ha valaki nagyon sokat jár a parókhiára, mindjárt gyanússá lesz. »Minek szaladgál állandóan a paphoz? Talán nagyon kegyes embernek akar mutatkozni? Vagy minket akar befeketíteni?« Ne gondoljuk, hogy feltétlenül a legjobb elemek szoktak ilyen bejárósak lenni. Annak a falusi pletykának, mély az ilyen szócsövek útján először a papi konyhába, majd aztán a lakószobába is befurakodik, a pap irodája, tanuló szobája küszöbénél meg kell állnia. »A jóbarátok utoljára szoktak beszélni, de ha szólnak, akkor az igazat mondják«, mondta Hesselbachernek egyik szókimondó, de jóérzésű asszonyhíve. Ezért az a he- IveS; ha türelmesen várunk addig, míg a jó barátok tényleg annyira jóbarátok lesznek, hogy akkor is eljön|nek hozzánk, ha valami hivatalos teendőnkre nincs szükségük. A parókhiának mindig nyitva s barátságosnak kell lenni. Rossz benyomást tesz a hozzánk jövő egyénre, ha látja, mennyire bosszant bennünket kellően meg Inem tisztított sáros csizmája, esőtől csurgó esernyője. Az ilyen látvány már sokat visszatartott a bizalmasabb közeledéstől. Még a szombati előkészülés nyugalmát — amire különben jobbára vigyáznak híveink — sem szabad tulságba vinni. Aki hozzánk jön, barátságos fogadásra találjon s nie éreztessük vele, Hogy rosszkor jött. Ha kapával, kaszával, villával mennek el a parókhia mellett az emberek, ne elégedjünk meg köszöntésük egyszerű viszonzásával. Némi érdeklődést mutassunk munkájuk iránt: »Répát kapálni, sarjut kaszálni, szénát forgatni?« — kérdezzük tőlük. Egy-két szóban megkapjuk szívélyes válaszukat. A falusi ember teendőiben bizonyos jártasságra kell szert tennünk. Megfigyelése a szántásnak, vetésnek, megpróbálni szalmakötelet készíteni, stb. nem hasztalanul eltöltött idő. örül a falusi ember, ha a sokat tanult papot egyszer ő taníthatja, közelebb érzi magához lelkipásztora szivét, aki gyülekezetével együtt akar élni, s ezért komoly szivbeli ügyének tekinti a falusi ember életének, gondjainak és küzdelmeinek megismerését. (Folyt, köv.) Szabó György arcképének leleplezése. A tatai ref. egyházmegye 1933. évi közgyűlésén, amikor elbúcsúzott két évtizeden át volt gondnokától, Szabó Györgytől, akinek neve 50 év óta ismeretes az egyházi közéletben, örökös tiszteletbeli egyházmegyei gondnokká választottja őt és elhatározta, hogy a sok érdemeket szerzett, kiváló egyházmegyei gondnok arcképét megfesteti az egyházmegye tanácsterme számára, hogy a hű és igaz vezér állandóan buzdítója, tettekre serkentője legyein az utókornak. Az arckép elkészült. Ünnepélyes leleplezése f. évi január hó 24-én volt Tatán az egyházmegye 1 elkészi karának és számos egyházmegyei vezető egyéniségnek jelenlétében. A XC. zs. eléneklése után Lőke Károly esperes buzgó imában adott hálát a nagy Istennek azért, hogy a legnehezebb időkben adott egyházmegyénk vezetésére olyan kiváló férfiút, mint Szabó György, aki mindig lángra tudta gyújtani a kihívó hitet, mindig tudott reménységet kelteni, hűségesen vezetni és kormányozni. Imádság után az esperes rövid megnyitó beszédet mondott. Ö már az egyházmegyei gyűlésen elbúcsúzott Szabó Györgytől, most csak arra hivatkozik, hogy a háború és forradalmak alatt Szabó György érdeme volt, hogy egyházmegyéink egyházai le nem siklottak az anyagi és erkölcsi romlás lejtőin, mert ő, mint a hit, a szeretet, a reménység, de egyszersmind a vasszigor embere mindig meg tudta mutatni a helyes .útat, hogy lejtőre ne kerüljünk és a mélységbe ne zuhanjunk. Szabó György érdeme, hogy egyházmegyénk tulajdona az a tanácsterem, amelynek falán, mint Istentől küldött vezérünknek arcát lesz hivatva megőrizni az az arckép, melynek leleplezése céljából most együtt vagyunk. A leleplezési beszédet Várady Lajos szőinyi lelkész mondotta. Megkapó vonásokkal állította elénk Szabó Györgyöt, mint a cselekedetek emberét, mint Isten küldöttjét és azt az embert, aki agg kora dacára is fiatalos lélekkel nézett a jövőbe s látta meg a ma emberének lelki életére szükséges belmissziói intézményeket, hogy azok a nagy kilengések, — amelyek anyagi és lelki téren a háború következményei, — visszalendüljenek s a Krisztus tiszta vallása legyen úr a lelkeken. A jelenlevők a Szabó György lelki arcát hűen és igazán leíró előadást feszült figyelemmel hallgatták. A hosszú, 50 évre terjedő egyházi szolgálatért Szabó Györgynek nem adhattunk soha mást, mint az igaz tiszteletet, osztatlan megbecsülést és elismerést, mely az ő lelki arcát elénk állító beszéd hatása alatt most is megnyilvánult s csak azt sajnáltuk, hogy az ünnepelt
