Dunántúli Protestáns Lap, 1934 (45. évfolyam, 1-52. szám)
1934-07-01 / 26. szám
Negyvenötödik évfolyam. 26. szám. Pápa, 1934 július 1. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. FELELŐS SZERKESZTŐ : DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ Áldásokkal koronázva* Zsolt 65. 5—6 Sárga mezőkön aránylik az élet, a Föld ékessége. Fölötte vakító, kék, meleg boridat, mosolyog, nevet. Meleg lángok csapnak le, napnyelvek a kipirult kalászokra, azok megteljesedve, duzzadt magot ringatnak, mint a tenger. Az átütő fényen, a gabonák táblás asz!talán, — látom, vakító fehéren, Isten osztogató kezeit, amint a kalászokat emelgeti, osztja az áldást! Mit érzel ilyenkor Testvérem? Érzed-e, látod-e, hogy a »széles Földnek bizodalma«, az »Idvesség Istene koronázta meg az esztendőt« jóságával. »Napkelet, Nyugat határait megörvendeztette«, »elárasztotta« a Földet melgeséggel, miután »barázdáit megitatta«, »harmattal, záporral megöntözte«, termését növelte, megáldotta!? Aszálytól, jégtől óvta; villámaival suhintott, — a felhők megeredt k, a föld megtermékenyül!, üdült, kövéredett, — és Te, az ember, most elfogadod ezt az áldást. — Milyen szívvel fogadod el? Mert nézd, mindenütt áhítat, tisztelet! Sugárzik felújuló örömben! Mert Isten maga jár a gyümölcsös nyárban, a koronás búzakalászok, a dűlő kévék között. Öt dicséri az áldás, kinek »lába nyomán kövérség fakad!« Mindezt megérezve, nagy hódolat, tisztelet ömlik el. A zsoltáros lelkén is, — mennyire másként, mint a ma emberén, ki pedig bizonyos, rengeteg ismeretiét szerzett a Tenemtettség és a Természet munkáiról, erőiről, — s mégis, ma alig indul »feljebb, és feljebb« egy-egy nyár üdítő fényáradatán, kalászrengetegén, gyümölcsözésén, lent marad, messze, — a kék égtől, hódolat, jóság érzéseiben megszegényedve! Ezzel szemben az igazi embertípus szívét elfogja a vágy: örök nyár gazdagsága, gazdagodása után! »Hadd teljesedjünk be Uram, mi emberek a Te házadnak javaival, a Te templomod szentségével!« »Csudálatosabb dolgokat szólasz itt nekünk«, mint ami itt a földön, kint elénktárul, a reális, kézzelfogható dolgokon és áldásokon! A Te »igazságodban«, — óh, mekkora, örökétig való gyümölcsű élet és nyár integet felénk! És gazdagítana bennünket! »Óh, Isten, Tiéd a hódolat és a dicséret«, ki így megáldod a Földet, hogy »csepegnek a puszta legelői«, »a halmokat és völgyeket, rónákat vígság övedzi, — énekelnek, örvendeznek«. Miért volna az én lelkem kisértetek ágya, szivem fagyos tél, elmém homály, szemem hályog, fülem süket? Miért ne vágynék igaz és örök örökség után, hisz nemcsak testi, de lelki javaid is vannak, fényesebbek a kéklő égboltozatnál. Kivánom, óhajtom, — hadd teljesedjék meg kövérségeddel, »mert én szegény vagyok», pedig milyen gazdag lehetnék. »Te vagy mindenek bizodalma!«... Hol van ettől a több ezeréves zsoltártól a mai * Szórványban, szabad ég alatt tartandó istenitiszteleten. FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK ember? Kinél a testi áldások is ma nem Is+en kezéből elfogadott valamik, csak életigények ama »vadember« életében! Nem azok, amiknek Isten megadta és szánta; a széles hullámzó gabonatáblák, kévék között legfeljebb exiszteinciamemtő valamit lát a XX. század embere; a jó esztendők altatásában is, valami állati igénnyel áll ma ott és ott kint, a földjén, gyűlölködő ököllel, országok, népek vezérhada, és népe együtt, hogy hogyan fojthatná meg kalmárlelkével, várnsorornpós ha táljaim belül és kívül az életet, hogy ne ringatózzék tovább az áldás, ne legyen az, aminek Isten megadta! Jiaj, ha tovább nem emelkedik itt a magyar pusztán sie az igények mérlege! Jaj, ha nem örvendezik itt együtt a hegyekkel, völgyekkel a rónán, e föld fia — ez a nép se! Minthogy megmérik, hány millió métermázsa a termény, mennyi raktározódik el az állam, a gazda tárházaiba, csűreibe, kamrájába,; pincéibe; kell-e »nagyobbat építeni«, vagy lebontani, s miként aránylik ehhez a kivitel-behozatalhoz az élet egésze? Jaj nekünk, ha magasabbra nem emelkedik most se ez esztendő mérlegének karja! S puszta eleségméréssel bezárul a család, társadalom, nemzet életének a mérlege! Ez lehet egy alacsonyabb világ, vagy állatvilág ösztönélete, gondja, de nem lehet az Isten népének az embernek a végső igénye. Nem lehet csak ez;, a te életed befejezett egésze, magyar testvérem! Nem lehet azért, mert látod, hogy mindenkinek más mértékkel mért és osztott ki az Isten keze, egyiknek többet, másiknak kevesebbet; azért se, mert van, akinek »részét nálad helyezte« el; azért se, mert minden esztendőben másként és másból mér nekünk Valaki. Vidékek vannak kenyér nélkül; mások dúsan megáldva! Csűröket építenek... Éreznie kell az embernek, hogy nem ő a Gazda a saját földjén se, nem ő teremti elő és termeli a kenyeret, ő az ember, mi csak elfogadók és haszonélvezők vagyunk, mert csak azt arathatja és takaríthatja be most is az ember, amit egy világgonddal, világvigyázással biró isteni kéz számára munkált, termelt, megmentett, meghagyott, kiosztott néki. Kimért az Ő »tárházából«. Itt, — ha igazán reálisak akarunk lenni és az élet anyagi oldala felé fordulunk, — amire ma annyi felhívás, ankét sürget, — akkor is mit kell látnunk? Azt, hogy hiábavaló minden emberi számítás, az összes világgazdász igyekezete, minden munkája is, egy kilogrammnyival se tudja megsokasítani évi terméseredményét, ha felülről, Isten kezéből nem adatik. Mindent felülről kell várni! Égfelé néző gazdászokra, gazdákra, emberekre van inkább szükség, mint irányított gazdálkodásra, mert hiába mondja nekem valaki, hogy mit termeljek a földemen, hogy mi gazdaságosabb a közre, ha felülről nem adatik porhanyító, növelő eső, meleg napfény, idők kedvező járása, amelyeknek az ember nem lesz ura
