Dunántúli Protestáns Lap, 1933 (44. évfolyam, 1-53. szám)

1933-06-04 / 23. szám

92. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1933. Az ökumenikus mozgalom, mint theologiai probléma. Még erősebbek az ellentétek az orthodox egyház­ban, ahol éppen a kegyelemről szóló tanban éles ellen­tét van azon különbség alapján, amely a kegyelemnek egyfelől fizikai-szakramentális, másfelől spirituális­­forenszikus felfogásából következik. Azok az egyházak tehát, amelyeknek ugyanaz a kijelentésaktus az éltetőjük, alapfelfogásukban elvál­nak egymástól lényeges és egymást látszólag kölcsönö­sen kizáró különbségek alapján. Hogyan kell ezeket a különbségeket theologiailag értenünk? Az eddigi hitvallásos theologia e különbségek megléteiét nagyon könnyen megmagyarázta. Azt mondta: legyszerűen csak igazságról és tévedésről van szó. A vallási igazság abszolút értékre tart igényt. Tulajdonképpen ezért türelmetlen, és sem magát nem hajlandó relativ igazságnak tekinteni, sem más abszo­lút igazságokat maga mellett megtűrni. A különbség meglátása után így a keresztyén közösség merev kár­­hoztatással végződött. A protestáns egyházak e ponton nem különböztek a katholikustól, ha nem is gyúj­tottak máglyákat, és inkvizíciót nem is létesítettek. De a protestáns »damnamus secus docentes« alapjában véve éppoly elutasító és elítélő, mint a római egyház­nak az eretnekekre mondott anathemája. Azt a pole­­mikát, amelynek ebből következni kell, ma a dialek­tikai theologia, legalább is Brunner Emil, mint erisz­­tikát újból kifejezetten követeli. Hogy az ilyen theolo­giai állásfoglalás mellett ökumenikus mozgalomnak helye nincs, az világos. Ezzel azonban ezeknek a tör­téneti különbözőségeknek a megléte nincs megma­gyarázva. Ha e különbségeket adottaknak vesszük, anélkül, hogy jóeleve elitélnők őket, akkor a viszonylagos meg­értés számára két lehetőség adódik. Az elkülönítő elv vagy benne van magában az isteni kijelentésben, az isteni igazság fejlődő dinamikájában, mert az isteni igazság nincs egyszersmindenkorra egységes statikus fogalmakban megadva, hanem az ember tudatában fo­kozatosan bontakozik ki, úgyhogy állandóan »új igaz­ságok törnek elő az isteni Igéből«, ahogy Robinson lelkész odakiáltotta az induló zarándok atyáknak, mi­dőn Hollandiát elhagyták. Az isteni igazság e szerint a tiszta fehér fény, amely tartalmazza a szivárvány megtört színeit, s kibontja ezeket, mihelyt a kijelen­tés elfogadóihoz, az emberekhez ér. így a történeti elkülönülés az isteni akarat eredménye volna, és az isteni kijelentés módszeréből folynék, amely úgyis mint kijelentés, úgyis mint teremtés a princípium indi­­viduationis jellegét viseli. A másik lehetőség az, hogy az elkülönülés elve az emberi természetben és ennek Istentől adott testi, lelki és szellemi különbségeiben rejlik. Az emberi természet egy és ugyanazon kijelentést fogadja el, de különféle módon fogja fel, szükségletei és a maga korlátok közt mozgó értelme szerint teszi magáévá, s a neki adott szellemi eszközökkel fogalmazza meg. Az egyházak és theologiáik különbözései most nem any­­nyira az igazság és a tévelygés különbségei, mint inkább az isteni kijelentésre adott különböző feleletek vagy visszahatásmódok, talán a szellemi érettség fo­kának megfelelőleg, úgyhogy bizonyos ismeretek csak a fejlődés akkor elért történeti pontjain merülnek fel, miként Newman bíboros mondja a katholikus egyház dogmájáról, amely szerinte adott időben, nem koráb­ban és nem későbben terem meg az egyház fáján. Az­zal a felfogással szemben, amely a különbözéseket eretnekségeknek, vagy az egyetlen örök igazságtól való eltéréseknek tartja, amelyeket átokkal kell sújtani, a különbségeknek mint az egyetlen igazság különféle érettség szerinti vagy ismerési fokul való értelmezése nyitva hagyja a közösség és az együttműködés lehető­ségeit, amelyekkel az ökumenikus mozgalomnak szá­molnia Kell. A lutheri és a ^kálvini szociáletika össze­hasonlítása közben pl. világosan meglátjuk a korábbit és a későbbit a kortörténeti folyamatok felismeré­sében és azok keresztyén megitélésében. Míg a lutheri szociáletika még egészen a történetileg korábbi, pat­riarchális paraszti gazdasági szerkezetre épül, s ennek hatását mutatja, a kálvini szociáletika már új történeti problémát látott, s a megfelelő választ a kálvinizmus szelleméből kifolyólag adta meg. (Folyt, köv.) A diakonisszák jubileuma. Bensőséges ünnepet ült a »Fiiadéitiái Diako­nissza Egyesület« május 18—20-án, midőn fennállá­sának 30-ik évét jubilálta. 30 esztendő telt el csen­des, zajtalan munkában úgy, hogy református egy­házi életünk hivatalosan alig vett tudomást róla, de boldog, hitben elmélyült lelkek százai tesznek vallo­mást aról az áldott szolgálatról, melyet csak olyan emberek végezhetnek el, akik életüket Krisztus szol­gálatára szentelik. 30 esztendővel ezelőtt vetette el néhány kedves, alázatos lélek a kis mustármagot Bu­dapesten a Városmajor-utca egy csendes kis családi házában s megindult az első magyar diakonissza munka két diakonissza jelölttel. A kis mustármag ha­talmas fává növekedett, mert Isten nyitott ajtót adott, mint ahogy a megalakulás alapigéjében ezt az ígére­tet tette (Ján. Jel. könyve 3. r. 8, v.), s ma közel száz diakonissza, a Bethesda-kórházzal, gödöllői árva­­házzal s több nagy épülettel bizonyítja, hogy Isten­nek van hatalma rá, hogy az ő ügyét minden akadá­lyon keresztül diadalra vigye. A bensőséges, családias jellegű ünneplést fáj­dalmassá tette az a körülmény, hogy ennek a hatal­mas munkának egyik oszlopos tagja, Biberauer Ri­­chárdné, pár héttel a jubileum előtt, váratlanul el­hunyt, de mindnyájan éreztük, hogy lelke ott van kö­zöttünk s hogy Isten különösen megáldotta és fel­használta az ő csendes, munkában fáradhatatlan éle­tét, mely ott tükröződik a Krisztus békességétől ra­gyogó diakonisszasereg szemében. Boldog élet, meg­áldott élet az, mikor az ifjú papné így szól férjéhez az esküvő napján: »Csak egy kérésem van, hogy együtt építsük az Isten országát!« — Ez ezelőtt 30 eszten­dővel történt és most 24 gyülekezet papja tett arról bizonyságot, hogy el sem tudja képzelni gyülekeze­tét diakonissza nélkül s hogy csak azt sajnálja, hogy nem előbb ismerte a diakonisszá munka nagy jelen­tőségét és hasznát. »Kár, hogy a theologiákon nem ismertetik a lelkészjelöltekkel jobban meg ennek szük­ségességét«, mondotta az egyik lelkész. _ , A konferencia egyik részén szó volt a gyüleke­zetek részéről tett vallomásról »a mi diakonisszánk« címen. Milyennek látja a lelkész s a gyülekezet a diakonissza munkáját!? Az összes vallomások egybe­­hangzottak attól a megállapítástól, hogy különösen nagyobb gyülekezeteket el sem lehet ma képzelni dia­konissza nélkül. A diakonissza a lelkész jobbkeze, a szekták felderítője, a reverzálisok megakadál^rozója, a templomkerülők Istenhez vezetője, a szegénygon­dozás legelfogulatlanabb, legmegbízhatóbb és leg-

Next

/
Oldalképek
Tartalom