Dunántúli Protestáns Lap, 1933 (44. évfolyam, 1-53. szám)

1933-01-08 / 2. szám

6, oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1933. Az imádkozásnak tehát lelki dolgokra kell irá­nyulnia. Az a kis diák, mikor a vihar elhárítását kérte, azért imádkozott tulajdonképen, hogy szülői lelkét ,a vihar által okozandó kár következtében meg ne szo­­morítsa. Az a két huszár a háborús pokol tüzében a Krisztussal való találkozásért imádkozott. Imádságunk csak úgy lehet erőforrás, ha rábízzuk benne és általa magunkat teljesen és minden fenntartás nélkül Is­tenre. Amint édes Idvezítőnk vívja a Gecsemáné kert­ben az imádságos tusát: »Atyám, ne úgy legyen amint én akarom, hanem amint Te!« így a lelkünkre nézve kedvező válasz el nem marad. Nagyon sokat kellene és lehetne még erről a kérdésről mondanom, de át kell térnem a másokért való imádságra, mint erőforrásra. Lelkészi szolgálatom idején egy — szomszédom­ban lakó —kedves presbiterem megbetegedett. Nagyon szorgalmas, fáradhatatlan munkás ember volt, az egy­ház lelki és anyagi építésében hűséges segítőtárs. Aggódva figyeltem vergődését. Egy reggel azt mondja orvosa: agyondolgozta magát, elfogyott az életerő, értesítsem távolban lakó lelkész fiát, hogy azonnal jöjjön, mert itt már emberi tudomány nem segíthet. Felesége, leánya a legrosszabbra elkészülve fogadtak, hiszen már jéghideg volt szegénynek egész testei Alig hallgató hangon azt kérte a beteg, tegyem a fejére kezemet és imádkozzam érette akár életre, akár halálra. S akkor ott állva a betegágy mellett, eltűnt előlem a kis szoba, az alig lélekző beteg, csak a lel­kem kapcsolódott bele teljesen Istenbe. Nem tudnék számot adni, meddig voltam imádságba elmerülve^ csak egyszer azt éreztem, hogy lüktetve tódul az én presbiter testvérem vére a pangó erekbe, egyszerre! átmelegszik a már-már kihűlt test s a beteg jótékony álomba szenderült. Este, mikor az orvos ismét jött abban a hitben, hogy élőt nem talál, szinte lelkesedve mondta: pompás szervezet, győzött, most már életben marad. De mi ketten, mikor egymásra néztünk, su­gárzó tekintetünkkel azt mondtuk egymásnak: Isten meghallgatott, Isten kegyelme csodálatos! És vala­hányszor találkoztunk, elsajnálkoztunk a szegény dok­toron, hogy ő még mindig nem tudja Jakab apostol­nak azt az áldott gyógymódját: »a hitből való imád­ság megtartja a beteget«. Múlt évben a Győri Hírlapból egy tudósítást olvastam egy asszonyról, ki súlyos bűntény miatt ke­rült a bíróság elé. Természetesen megfelelően elitél­ték. De az ítélet indokolásában volt egy részlet, ami nagyon megragadta figyelmemet. A bíróság enyhítő körülménynek vette azt a bebizonyított tényt, hogy ezt az asszonyt az édes anyja gyermekkorában nem tanította meg imádkozni, hitről, 'vallásról, Istenről, erkölcsi felelősségről semmit nem tudott. Ez az eny­hítő körülmény micsoda lesújtó vád volt egy édes­anyára, aki gyermekét nem tanította meg imádkozni. Mindjárt arra gondoltam, hogy ez az édesanya bizo­nyára soha nem imádkozott gyermekéért. Vegyük észre ennek a szegény elitéit nőnek az esetében az édesanya felelősségét, mert az ő gyermekéért való imádságának hiánya volt az, ami azt a szegény gyer­meket bűnbe sodorta. Hányszor látjuk, hogy az édes­anyák minden erejüket megfeszítve, a falatot, ruhát maguktól megvonva keresik legfőbb boldogságukat, hogy leányukat minél szebben ruházzák s olyan bol­dogok, mikor a leányuk pompásan kiöltözve lép ki a ház kapuján a világ szeme elé; Akik édesanyák kö­zöttünk, azokat arra kérem, ha igazán szeretik a drága kis leányaikat, ne öltöztessék őket divatos, tetszetős, külső szépségüket annyira kiemelő ruhába, hanem az édes otthon áldott csendjében, mikor már azok a (drága gyermekek elszenderültek, vigyék oda gyer­mekeiket az imádság karjain Isten kegyelmes színe elé, mert ezzel olyan csodálatosan szép és gyönyö­rűséges ruhába öltöztetik leányaikat, mely királyi gyermekké teszi őket Isten és emberek előtt egyfor­mán. Az egymásért, a másokért való imádkozás olyan szent és felelősségteljes kötelesség, mi nélkül nem is várhatjuk mai nehéz sorsunknak jobbra fordulását. Az egész világ keresztyén leányainak imahete épen az egymásért való felelősség tudatából ered. Ártatlan hófehér lelkűk kibontja szárnyait s száll fel-fel a ma­gas egekre a Krisztus királyságáért, azért a nagy­­inagy boldogságért, hogy minden keresztyén leány királyi gyermek lehessen, olyan gyermek, kinek lei­kéből megtisztító, megszentelő erők áradnak, kiknek imádsága láthatatlan, szent, titkos erőképen átszáll legközelebbi hozzátartozóira, azokról mind tovább és tovább másokra s így egy egyházközséget, várost, megyét, országrészt, egész nemzetet megszentelő, megújító s boldoggá tevő erő forrásává válik. Nagyon érzem, hogy azoknak a felséges gondo­latoknak kifejezésére, melyeket mai előadásommal kedves hallgatóimnak leikébe akartam vésni, gyenge volt a szavam. Boldog lennék, ha közöttünk csak egyetlen lélekben is felkelthettem volna azt a szent elhatározást, hogy életének minden mozzanatát Istenbe kapcsolja bele az imádság által, vagyis helyesebben szólva, további életét egy szent, nagy, Istenbe olvadó imádsággá változtatja át. A mi kedves leányainkat pedig arra kérem, hogy ezt a mostani imahetet változtassák át ima-évvé — nem — íegy egész imádságos életté. Mikor Isten választott népe az amalekitákkal harcban volt, a nép atyja, Mózes egy halom tetején állva emelte fel ke­zeit Istenhez a győzelemért. Mikor lehanyatlottak kezei, Amálek győz vala. S akkor Áron és Húr emel­ték és tartották lehanyatló kezeit mindaddig, mig a győzelem az övék lett. Ti nemes, tiszta református leánylelkek, emeljétek fel áldó imádságra kezeiteket s ha talán imádságos kezeitek hanyatlani akarnának, a felelősség érzete s az isteni meghallgatásba vetett hit segítsenek titeket, hogy imádságos telketek ki­pattanó hófehér rózsabimbója árassza el ezt a sze­gény, vergődő világot csodálatos, megtisztító, meg­jobbító, meggyógyító mennyei illatárral s az egész világ 'keresztyén leányaival együtt buzgó imádságo­tok rózsaszirmából hulljon egy áldott, drága levél ezért a szegény, megcsonkított, porba hullott, árva Magyarországért, Magyarország feltámadásáért is! (Vége.) Fazekas Mihály ref. püspöki titkár. — A Clevelandi Első Egyház iskolai- és társadalmi épületét, a Bethlen Hallt megragadó ünnepség keretében szentelték fel. Az öreg templomban dr. Herczegh József, az ünneplő egyház lelkésze, theologiánk volt helyettes tanára és dr. Schaeffer hirdették az Igét. Az új épület kulcsát Ko­­váchy M. György főgondnok vette át, itt Vasváry Ödön egy­házmegyei elnök Luk. 12:38 alapján rámutatott arra, hogy az amerikai egyházi élet a „harmadik őrváltás“ legnehezebb idejét éli, amikor legnagyobb a sötétség, de az Úr Jézus nem hiába mondja épen azokat boldognak, akiket a har­madik őrváltáskor kötelességük mezején talál. Dr. Schaeffer Jel. 1:10 alapján prédikált. Az ünnepi közebédet az új épület nagytermében tartották, ahol több mint 900-an vol­tak jelen. A gyülekezet nagyszerű elgondolásából a fel­szenteléssel megvalósult az első rész, most következik a második rész: a templom megépítése.

Next

/
Oldalképek
Tartalom