Dunántúli Protestáns Lap, 1933 (44. évfolyam, 1-53. szám)
1933-11-19 / 47. szám
Negyvennegyedik évfolyam. 47. szám. Pápa, 1933 november 19. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ..............----------------MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ....................................................... FELELŐS SZERKESZTŐ : DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA) FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDŐK Szenczi Molnár Albert. 1574-1633. 300 évvel halála után is élő író. ízes magyarságú, áhítattal zengő zsoltárait magáénak vallja minden református magyar. Meszelt falú, tanyai templomokban és gyárvárosok vasbetonból épített imaházaiban egyaránt otthon van. Adósa neki az írni-olvasni nem tudó pásztorember és tanítványa minden református írástudó: Arany éppen úgy, mint Ady. Nagy emberek kortársa volt. Iskolásfiu korában ott forgolódott Károlyi Gáspár mellett és ez a másfél esztendő maradandó nyomokat hagyott lelkében: „ . . . jól emlékezem reá, melly nagy isteni félelemmel és böcstiletességgel kezdett az első kibocsátáshoz a böcsületes Garoli Gáspár . . . Mert előtte állottam egykor, midőn tanácskoznék Pelei Jánossal, az ő scholamesterével, az ő seniorságához tartozó tanító atyafiaknak egybegyűjtése felől, közönséges könyörgésre, ez elkezdett dolognak jó előmeneteíiért. És mikor már az könyv nyomtattatnék is, egy néhányszor hallottam, hogy fohászkodván igyen szollott: Csak az Isten addig éltessen, míg ez Bibliát kibocsáthassam, kész leszek meghalni Christushoz költözni.“ (Szenczi Molnár Albert naplója, levelezése és irományai; A M. Tud. Akadémia megbízásából jegyzetekkel ellátva kiadta Dézsi Lajos — 6 lap.) Személyesen ismerte Bézát, az egyik francia zsoltárfordítót és feljegyezte, hogy amikor meglátogatta Genfben, Béza könnyezve mutatta meg neki Kálvin leghívebb arcképét és így szólt: „Ő volt az én atyám a Krisztusban.“ Ha tudjuk, hogy élete java részét német egyetemi városokban töltötte, hogy Középeurópa nagy részét bejárta és hogy levelezésben állott kora sok jeles tudósával és lelkipásztorával, elgondolhatjuk, hogy az új meg új benyomásoknak milyen zápora hullott szakadatlanul a lelkére. Mindez azonban kárba is veszhetett volna, ha Szenczi Molnár Albert lelke kevésbbé fogékony és nem reagál a kívülről jövő ingerekre ezzel a termékeny kérdéssel: Mit kell nékem cselekednem ? Tizenhat éves ifjú volt, mikor Kassán először látta Dasypodius latin-német és német-latin szótárát. „Hirtelen felsóhajtottam — írja később latin-magyar szótára előszavában — hogy mi magyarok ilyen kincsnek . . . híjával vagyunk. Ennek képe ezután soha el nem homályosul! és mindig ott lebegett a lelkem előtt.“ (I. m. 7. f.) Pár évvel később Strassburgban a szótáríró Dasypodius fiának lett a tanítványa. Ez újabb ösztönzést adott neki: „Akkor is óhajtani kezdtem, bárcsak a jóságos és hatalmas Isten megengedné, hogy egyszer majd a mi magyar ifjúságunk is kapjon egy ilyen könyvet akár általam, akár pedig mielőtt érettebb korba jutnék, valaki más által.“ (I. m. 10. f.) S amikor aztán egy másik professzora megkérdeztetőle, van-e magyar latin szótár s erre a kérdésre nemmel kellett felelnie, magában megfogadta, hogy majd ő pótolja ezt a hiányt. (I. m. 11.) Magyar Bibliánk volt már ugyan, a Károlyi-féle, de szükség lett volna egy kisebb formátumú, korrigált kiadásra. Molnár úgy érezte, hogy ez az ő feladata: „melly (a Károlyi-féle Biblia) mivelhogy az ő öreg nagy volta miatt forgatásra nehéz volt és az sziik költségüeknek megvételre sem volt könnyű, tettzett nekem és fő barátimnak, hogy illy közép formán bocsáttassák ki, hogy az prédikálló székben felvihessék vélek az magyarországi anyaszentegyházaknak prédikátori, kiknek egyedül ez ideig egyéb keresztyén nemzetek között az deák könyvekből kellett az szent írást az nép előtt magyaráztok.“ (I. m. 49.) Ezekből az idézetekből is kitűnik, hogy Molnár számára nemzeti becsületkérdés volt, hogy a magyar ne maradjon el semmi féle tekintetben a nyugati nemzetek mögött. Állandóan két erő hat rá: a magyarság és az európaiság, s ő nem mond le egyikről sem a másik kedvéért. „Olyan családban születtem — írja — melyben a régi magyar nyelv (ne vegye senki dicsekvésnek) romlatlanul maradt meg. Dédapám az erdélyi székelyek nemzetségéből származott, akik azzal dicsekednek, hogy náluk tisztább a magyar nyelv: vájjon azért-e, mert elsőnek vagy utolsónak jöttek ki Scythiából, azt nem tudom: azt tudom, hogy ezzel dicsekesznek.“ (I. m. 3. f.) Nem tartja kétségesnek, hogy ha Mátyás király tovább élt volna, anyanyelvét is kiművelte volna. (I. m. 39. f.) Büszkén említi az általa kiadott bibliafordítás ajánlásában, amelyet a hesszeni fejedelemhez intéz: „Anyai nemzetedben pedig tündöklik és örökké fénlendik jó emlékezeti az istenes Erzsébet királné aszszonnak, az hatalmas magyarországi Másod András király leányának, melly az hassiai és thuringiai Ludovicus Landgraviusnak adatott volt házastársul.“ (I. m. 50.) Ez a nemzeti öntudat azonban nem a Mokány Bercik fokosos és paprikás magyarságával, hanem Széchenyi kritikai hazaszeretetével rokon. Szeretetéből következett, hogy nemzete kultúráját európai mértékkel mérte s ha hiányt látott valahol, azt maga igyekezett pótolni. „Látom pedig azt is, hogy az dn. Scaricaeus és ez előtt megmondot főemberek psaltnusi kívől (zsoltárain kívül) némellyek igen paraszt versekben vadnak foglalván, noha még az szent léleknek is. kedves az versek szép eggyező volta, a mint megtettzik az alphabetum rendire irt psalmusokból.“ Pár sorral lejjebb: „Az régi magyar énekekben pedig avagy semmi egyenlő terminátiok nem voltak, avagy tiz vers is egymásután mind egy igében ment ki, a honnan az historiás énekekben számtalan az sok Vala vala vala. Kin az idegen nemzetek, az kik ezt látják, nem győznek eleget rajta nevetni. De hála Istennek, ez egynéhány esztendőkben az mi emberink is ékesb verseket szoktak írni.“ (I. m. 45.) Abban az időben, amikor a latinul tudó előtt fel
