Dunántúli Protestáns Lap, 1933 (44. évfolyam, 1-53. szám)
1933-10-08 / 41. szám
Negyvennegyedik évfolyam. 41. szám. Pápa, 1933 október 8. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE . —-----MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ------------------FELELŐS SZERKESZTŐ : DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK A német birodalmi evangéliumi egyházak egyesítése. (Megnyitó beszéd egyházkerületi lelkészértekezletre.) Egyházkerületünk lelkészértekezleti tagjainak szíves meleg üdvözletemet küldöm, őszinte sajnálatomat fejezve ki a felett, hogy lelkészértekezleti gyűlésünkön nem jelenhetek meg s nem nyithatom azt meg személyesen, amint szándékom volt. Ezúttal tájékoztatni kívántam a lelkészértekezlet tagjait arról a nagy mozgalomról, amely Németországban az elmúlt hónapokban végbement s amely a német evangélikus egyháznak új alakot van 'hivatva adni s egyben az egyházban rejlő erőket újabb kifejtésre van hivatva ösztönözni. A német evangéliumi egyház tulajdonképen territoriális egyházaknak a csoportja volt s még az Utóbbi időkben is 28 különböző országrészben mindmegannyi országos egyház szerepelt. Kezdettől fogva érezték ugyan a német evangélikusok ennek a helyzetnek hátrányát s ezért már az ágostai vallásbéke után megalkották a corpus evangelicorum-ot, melynek hivatása közös akció volt a megtámadott protestantizmus védelmére. Ezt a corpus evangelicorumot a westfáliai béke hivatalosan is elismerte s mint intézmény 180ó-ig állott fenn, amikor a római birodalmi császárság megszűnésével együtt ez is épen úgy megszűnt, mint a vele majdnem egy időben létesített corpus catholicorum. Nem szűnt meg azonban a törekvés a német egyházak egyesítésére s a napóleoni háborúk alatt felemelték a bölcsész Fichte és Jalm a maguk szavát az egyházak egyesítésére, amelyet a porosz uralkodó az unióban meg is kísérelt, majd a 40-es években a würtembergi egyház tett lépéseket arra, hogy az egész német birodalom egyházai az akkori ultramontán túlkapások ellen egy közös szervezetben egyesüljenek. Az 1848-as általános szabadságmozgalmat követő időkben a nagynevű német egyháztörténész, Hase Károly emelte fel szavát szomorúan állapítva meg 1852-ben, hogy a német birodalom, amelynek újra felépítése a szabadságharc éveiben meg volt Ígérve, mint délibáb oszlott szét, »...de mi nem feledkezünk meg az Ígéret földéről s annak egyházáról, ha 40 évig kellene is a pusztában vándorolnunk s ott lelnünk halálunkat...« A nagy egyháztörténész szavai körülbelül tényleg 40 év múlva mentek teljesedésbe, mert ekkor indultak meg újabb erőteljes kísérletek az egyházak egyesítésére először az evangélikus szövetségben, melyet Luther 400 éves születési ünnepélye után 1887-ben alapítottak meg s melynek fő feladata volt a német protestáns érdekeknek megőrzése minden vonalon s a német evangéliumi hittudatnak megerősítése az indifferentizmus és materializmus ellen s végül a tartományi széttagoltság ellen a belső egyetértés megőrzése. Hogy az evangélikus szövetség mennyire általános óhajból fakadt, azt mutatja iaz a körülmény, hogy rövid néhány év alatt félmillió tagot számlált s még a világháború után is tagjainak száma kerek 360.000 volt. Különös hatással volt az egyesülésre Ernő anhalti hercegnek 300 éves ünnepélyén a német császár megjelenése, aki ezen az ünnepélyen kifejezést adott annak' a meggyőződésének, hogy az evangélikus egyházak csak együttesen tudják megoldani a rájuk váró nagy feladatot, de megjegyezte, hogy ő a maga személyében ezt nem akarta az egyházra ráerőszakolni, nehogy aminek önként kellett megtörténnie, az, mint császári erőszak tényé legyen feltüntethető. Ez az ünnepély 1901- ben folyt le s már két évvel utóbb megalakult az eisenachi konferencia nyomán a német evangélikus egyházi bizottság (Kirchenausschuss), mely ha nem is feltétlen érvénnyel, de már mégis jogosítottsággal intézkedett a német tartományi egyházakat közösen érdeklő ügyekben. Ezzel egyidejűleg egyházi konferenciák s úgynevezett egyháznapok erősítették az összetartozandóság és egységre törekvés érzetét, míg végre a forradalom után 1922-ben a wittembergi vártemplomban megalakították a német evangélikus egyház szövetségét, melynek valamennyi tartományi egyház tagja lett, illetve amelyben minden tartományi egyház hivatalosan képviseltette magát. Ez a német evangélikus egyházi szövetség azonban még mindig labilis alapokon állott, mert az egyes tartományi egyházak bármikor kiléphettek belőle, illetve határozatainak végrehajtását bármikor megtagadhatták. Mindamellett is ez képezte alapját annak az erőteljes mozgalomnak, amely most a német birodalom politikai átalakulásával megindult s a német evangélikus egyháznak birodalmi egységét is létrehozta. > Az egységnek ebben a létrehozásában különösen két árnyalat vett részt, az u. n. ifjú reformátori mozgalom (Jungreformatorische Bewegung) és a német keresztyének mozgalma. Mind a kettő egészen új keletű s mind a kettő messze túlszárnyalta azokat a különböző mozgalmakat, amelyek a német egyházi állapotok megjavítására irányultak s melyek közül megemlíthetjük a német egyháziaknak, továbbá a keresztyén németeknek mozgalmát. Nem tagadható, hogy mind a két mozgalom, de különösen a német keresztyének mozgalma politikai eredetű s a politikai eljárásokat s egyben a politikai célokat kívánja érvényesíteni, de nem tagadható az sem, hogy ezek mellett a politikai célok mellett az egyháznak széttagoltságát megszüntetni óhajtva, az egyházat is a maga rendeltetése erőteljesebb kifejtésére kívánta képessé tenni. Uralja mind a két mozgalmat az úgynevezett vezető gondolat, amely Hitler személyéből elvonódva az egyházban is érvényesítésre törekedett. Különösen a német keresztyének mozgalma majd-
