Dunántúli Protestáns Lap, 1933 (44. évfolyam, 1-53. szám)
1933-10-01 / 40. szám
160. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1933. támadják az alkotmányt“ (Viszota: A Stádium története 32. lap.) Ez nem úgy van. Jogos alap nélkül gátolták meg a kéziratnak Magyarországon való kinyomatását, mert hisz Széchenyi nem forradalmi úton, hirtelen rázkódtatással és felforgatással akarta eszméit megvalósítani, hanem munkáját „Magyarország képviselőihez“ intézte és az ország törvényhozóinak közreműködésével, tehát alkotmányos reform keretében és a természetes haladás útján kívánta javaslatait a törvénytárba átvinni. Az a nemzedék már régen letűnt és így nagyon bajos gondolatvilágukba magunkat beleképzelni. Történelmi tény azonban, hogy 1790—1830. közt tartott országgyűlések tagjainak jelentékeny része csak rendi előjogainak fenntartása iránt érdeklődött és a hatályban volt alkotmány megváltoztatására törekvő igyekezetei azonosította az állam elleni támadással. Emberileg talán érthető, hogy az akkor élt idősebb, vagy éppen aggastyán nemesek milyen merésznek és radikális újításnak tekintették a törvény előtti egyenlőség helyes elvének keresztülvitelét, vagy az összes nemesi kiváltságok kiterjesztését a nem nemesekre, különösen pedig a nemesek közteherviselési kötelezettségének követelését, amely utóbbinak következtében, mint ismeretes, még a negyvenes években is több vármegyében heves pártküzdelmek folytak. Annál nagyobb az előjogok birtokában levő főnemesnek az érdeme, mikor ez eszmének Magyarországon nagyhatású kezdeményezője és terjesztője volt. III. Széchenyi a nép javának előmozdítója. De habár Széchenyi alkotmányjogi reformkívánalmait törvényhozásunk rég átvitte az életbe, hagyott ő reánk olyan tanításokat is, amelyeknek valóraváltásán késő nemzedékek is munkálkodni fognak. A Legnagyobb Magyar Írásaiból ma csak egyetlen-egyet idézek, amelyből immár 83 esztendő távolából a lángész összefoglaló erejét mutató intés hangzik felénk. Ismeretes, hogy Széchenyinél részben hazája összeomlása és általa előrelátott későbbi szomorú jövője a legnagyobb fokra növelte nemeslelkű atyjától örökölt súlyos idegbetegségét. Az első szörnyű rohamok enyhülésével többféle igaztalan váddal gyötörte lelkét és önmagát okolta nemzetének szerencsétlenségéért. E mélyen megrázó tragikus végnek is meg vannak feledhetetlen tanulságai-. Beteges önvád volt, hogy Széchenyi, aki annyit tett és munkált embertársaiért, abban az első levélben, amelyet 1850. szept. 7-ről Döblingből irt titkárának Tasner Antalnak, szemrehányásokat tett magának, hogy a magyarokat, még a nőket is politikára tüzelte. Azután így folytatja: azt kellett volna célul kitűznöm, „egyesült erővel iparkodjunk azon, hogy Magyarországon egy ember se legyen födél és szakismeret nélkül, kenyér és ruházat nélkül és az erkölcsi műveltséget senki se nélkülözze“ (Gróf Széchenyi István Levelei; az Akadémia megbízásából összegyűjtve; III. kötet, 630. lap). Még most is fájdalommal gondolok arra az elemi csapásra, amely, úgy hallottam, több mint negyven, a közelben fekvő község lakóit súlyos- jégkárral érte. E falvak egy részében sokan, de ezenfelül a közelgő tél idején, főleg a nagyobb városokban, a munkanélküliek ezrei közt hány ember fog rászorulni a lelki gondozáson felül az emberbaráti jótékonyságnak nemes munkájára is. Nem szabad mindent az államtól várnunk; az egyházaknak és a társadalomnak is meg vannak e téren múlhatatlan kötelességei, amelyeknek teljesítésével egyidejűleg követjük a mi Urunknak, a Jézus Krisztusnak szociális parancsolatait és a Szentirásnak szociális tanításait. Akkor maradunk méltók Széchenyi emlékéhez, ha értékesítve egy évszázad tanulságait, ezt az intését is megszívleljük. Ma is hangsúlyozom: bármennyire örvendetes a múlt század közepétől kezdve jelentkező haladás, ez idő szerint is feladatunk „a népnek széles rétegeit megfelelő társadalmi és gazdasági intézményekkel és a művelődés fokozása útján felemelni és kedvezőbb helyzetbe juttatni, különösen a vidéken, a falvakban és a tanyákon lakók helyzetét az egészségügyi, lakásügyi viszonyok tekintetében javítani; a széles néprétegeket további haladásukban támogatni, illetőleg megfelelő fejlődésük útján bevinni az államnak egész művelődési és gazdasági életébe és kellő előfeltételek mellett majd új jogokkal is felruházni; természetesen akkor, ha e jogokkal való élésnek előfeltételeit biztosítottuk és a ma még kevésbbé rátermetteket neveléssel és kötelességérzetük fokozásával alkalmatosakká tesszük új jogaik használatára. Él bennem a remény, hogy társadalmi és gazdasági berendezkedéseink fokozatosan javulni fognak és keresztyéniebbek is lesznek. Az erre irányuló munkából ki kell venni részét református ifjúságunknak és a lelkész urak mellett, különösen a szegénygondozás terén világi barátainknak, elsősorban a presbiter uraknak is. Főtiszteletü Közgyűlés! Ez a nap ma elsősorban az emlékezés napja; azért csak tömören kívánom hangsúlyozni, mennyire átérzem azokat a nehézségeket, amelyeket a világgazdasági válság és a gazdasági termények árának riasztó csökkenése egyházközségeinkre, iskoláinkra, lelkészi karunkra ez évben is rázúditott. Főgondnoki hatáskörömben és mint az Egyetemes Konvent szanáló bizottságának elnöke, az utolsó hónapokban is törekedtem arra, hogy elsősorban a nehézségekkel küzdő egyházközségek és. később majd személy szerint a lelkész és tanító urak gondjai is enyhíttessenek. Hálával emelem ki, hogy főleg főiskolánk kitűnő világi gondnokának, Darányi Kálmán t. barátom, valamint Petri Pál államtitkár úr őnagyméltóságaiknak hathatós támogatása alapján a minisztertanács már hozzájárult az első 250.000 P segély megszavazásához. Ennek az összegnek kiutalása már meg is kezdődött. Reméljük és óhajtjuk, hogy a pénzügyminiszter úr az állam súlyos gondjai közepeit sem vonja meg egyházunktól további segítségét. IV. Széchenyi a felekezeti béke ápolója. Még egy záró akkorddal befejezem felszólalásomat. Széchenyi egész közéleti pályáján mindenkor kerülte a felekezeti kérdések kiélezését, mert mély értelmével jól látta: mekkora veszedelem lenne erre á maroknyi nemzetre nézve, ha növekednének azok a válaszfalak, amelyek a magyart a magyartól elkülönítik. Az 1832 — 1848. években tartott országgyűlések hosszan tárgyaltak vallásügyi és felekezeti kérdéseket, illetőleg vallásügyi sérelmeket. Ezekben a vitákban Széchenyi többször felemelte szavát a felekezeti béke érdekében. A Főrendiházban 1843. július 11-én ezeket mondta : „a keresztyénség tiszta szellemében mindenekelőtt türelmes és nem csak szóval, hanem tettleg vagyok türelmes, ennélfogva minden felekezetüeket tisztelvén, tisztelem annál inkább, az evangélikus vallásuakat (érti ez alatt mind a két protestáns felekezetet). Fel is szólaltam eszerint mellettük mindenkor és fogok felszólalni mindaddig, mig a reciprocitásnak elve és nem csak szín, de lényeg szerint is kivíva nem leszen. Minden, ami innen marad, az én kebelem vágyát kielégíteni nem fogja.“ (Beszédei 270. lap.) A Stádium bevezetésében (VII. bekezdés) a Legnagyobb Magyar a következőket irta: „Bizonyára nagy
