Dunántúli Protestáns Lap, 1933 (44. évfolyam, 1-53. szám)
1933-09-24 / 39. szám
156. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1933. írta meg valamikor »Az Út«-ban, hogy amikor Pécelen ő is azon töprengett, hol kezdje a falu evangelizációját, kereste a módokat, lehetőségeket, egyszer csak boldog ráébredéssel vette észre, hogy valaki már megkezdte: az Isten, neki csak folytatnia kell. Isten elkezdte, nekünk csak folytatnunk kell az Ö elkezdését. Az istentiszteleteken, vallásos estélyeken hamar kialakul a nők közül egy bizonyos csoport, melynél ez az Isten által való elkezdés észrevehető. Különös gonddal vezessük, gondozzuk őket az ige forrásai körül. Talán a kisebb gyülekezetekben a csekély létszám miatt akadályokból ütközik a velük való külön foglalkozás. Tehát a templomi igehirdetésnél a főként a vallásos estélyek közvetlenebb bibliamagyarázatainál iparkodjunk ezekre a vágyódóbb lelkekre megfelelő figyelmet fordítani. Az igét a legközvetlenebbül, minden póz, koturnus nélkül, Istennek épen akkor, épen ahhoz a közösséghez szóló üzenete gyanánt vigyük a lelkükhöz. Ez a közvetlen, személyes irányú munka lassanként felébreszti a felelősséget s külön munkakört nem találnánk is, azt valószínűleg el fogjuk érni, hogy a néhány élő hitű tag átalakult élete kovász lesz a többi nő közt, a családban, a gyülekezetben. Az Úr be is fogja végezni azt a munkát, amit elkezdett. De ne legyünk türelmetlenek, kishitűek! Ne várjuk máról-holnapra az átalakulást. Talán évtizedek nehéz verítékes munkája után, talán csak egy második, harmadik nemzedék életében, több megpróbáltatás, edző viharok után hozza el csak az Úr az aratást, de feltétlenül elhozza. A középnagyságú gyülekezetekben azonban már jobbára megvan a lehetőség a nőkkel való külön foglalkozásra, aminek tengelye itt is az igével való táplálkozás kell hogy legyen. Itt már alakíthatunk bibliakört, mely a nők lelki gondozását egyéniségüknek megfelelőbbé, céltudatosabbá teszi. A bibliakörökben általános tapasztalat, hogy a beszélgetésbe igen nehéz bevonni a mi népünket, ami pedig a munka eredményességéhez kívánatos. Bibliaköreinknek ezt a fogyatkozását azzal iparkodjunk pótolni, hogy a bibliai tárgyú beszélgetés és hallgatóink lelke közt magunk törekedjünk megtalálni a lehető közvetlen kapcsolatokat. Spurgeonről mondják — többek közt Ravasz is —, hogy annyira személyes s ép azért megrázó volt minden igehirdetése, hogy hallgatói jobban magukra ismertek az általa odatárt bűnös alakjában, mintha név szerint szólította volna meg őket. Ezt a személyes, a nőkhöz, azok lelki világához szabott munkát kell niinél intenzivebben végeznünk a bibliakörben. Minél jobban azon vagyunk, hogy így az egyeseken elvégezze az ige a maga munkáját, annál jobban hatással lesz’ az másokra, az egész gyülekezetre is. Legyünk tisztában vele, hogy a keresztyénség, az evangélium, mindig az egyeseken, az egyéneken át jutott el a tömegekhez, nem pedig megfordítva s az evangélium egyházának is ezt az utat kell járnia. A személyes munka jelentőségét még a tömeghatásokkal dolgozó római egyház is mind jobban felismeri és alkalmazza az újabb időkben. A bibliaköri összejövetelekre is épúgy, mint az igehirdetés egész területére vonatkozólag szükségesnek látom azt a tudvalevő elvet hangsúlyozni, hogy az igét bátran, élénken, határozottan hirdessük. Ne gondoljuk, hogy a nőknek az érzelgősség, a gyengédség s az ezek különböző húrjait megrezegtető könnyekre utazás kielégítő s tetszik mindenáron. Az ilyen munka hamarosan unjalmassá s érdektelenné válik. A női lélek is meggyőződéses határozottságot, célkitűzést, megfogható, reális lelki értékeket, foglalkoztatást vár az evangéliumtól, várja az ecclesia militans megbízatását, üzenetét, parancsát: hol, mivel, hogyan tegyen szolgálatot, harcoljon az Úr dicsőségéért. Bibliaköri beszélgetéseinkben is nyújtsunk tehát mindig valami lelki konkrétumot, az anyaszentegyház építését szolgáló foglalkoztatást. Áz igének ez a szolgálata: ministerium verbi divini, felébreszti a felelősséget, a nők munkába lépését az egyház érdekében. Tudjuk, hogy az őskeresztyénség egyháza s az annak nyomain járó kálvinista egyházak mily szervesen beépítették a diakonátust, a beteg és szegénygondozást a gyülekezeti életbe. S ma is a szolgálatnak ez az útja az, melyen a nők számára a legszebb, egyéniségüknek legmegfelelőbb és leghálásabb munkatér kínálkozik, amelyen hűséggel forgolódni, a nyomorúság, a testi-lelki szenvedés, nélkülözés könnyeit letörölni nemcsak az Úr Jézustól mindenkorra adott, de a inai idők súlyos megélhetési gondjai, anyagi válsága által parancsolt kötelességünk is. Ennek a kötelességnek elhanyagolása azzal a veszéllyel is járhat, hogy más egyházak mozgékonyabb erői karolják fel a mieink gondját, talán még a vágyódóbb leghasznavehetőbb nőket is elhódítják, mert ott kapnak munkát s így a krisztusi könyörületesség veszedelmes lélekhalászattá lesz ellenünk. A szegény- és beteggondozás részletezésébe itt nem kívánok belemenni. Egyrészt, mert ennek módjai igen sokfélék gyülekezetenként, egyénenként. Másfelől erről az időszerű, az idők haladtával sajnos, mindig időszerűbb kérdésről úgy is eleget olvashatunk. További részletekkel, gyakorlati megvilágítással a magam tapasztalata köréből — ami pedig az ilyesféle' felolvasásnak eredetiséget szokott kölcsönözni, — sajnos, amúgy sem rendelkezem. Régebbi gyülekezetem sokkal kisebb volt, minthogy a nők külön foglalkoztatását megengedte, vagy indokolta volna. Ott csak annyit tapasztaltam, hogy a gyülekezeti élet a nők hitélete körül alakult ki. Ők voltak a só, a kovász a gyülekezetben. Például szeretetszövetségi gyüj| tésünk aránylag jó eredménye majdnem nekik köszön- 1 hető. jó része az adományoknak néhány szegény, i magános nőnek s hadi özvegynek ajándéka, kik örömmel ragadták meg az alkalmat, hogy náluk még szegényebbekkel jót tehetnek. Pedig ahogy a szövetség kiküldöttével átgondoltuk a gyűjtés tervét, ezeket számításba nem is vettük s csak pillanatnyi ötleten múlt, hogy benéztünk hozzájuk', holott talán ők adtak legszívesebben az adakozók közt, s legjobban vártak bennünket. Mostani gyülekezetem kialakultabb munkájával csak azért van bátorságom előhozakodni, mert nem az én kezdeményezésemről s munkámról van szó. Hedrehelyi bibliakörünket Bódiss Ida postamesternő vezeti s vezette már idejövetelem előtt körülbelül fél évvel kezdődően. Én csak irányítom s gyakran helyettesítem e munkában. Ahogy háromnegyedévi múltjából meg lehet ítélni, a bibliakör jó hatással van a gyülekezetre s ez a jó hatás remélhetőleg csak fokozódni fog. Minden hibánk és gyarlóságunk mellett mégis valami szomjúság volt észrevehető. Az ősszel megindult s azóta állandóan folyik a munka. Minden vasárnap délután az istentisztelet végeztével összejövünk az iskolában, időnként s a körülményekhez képest váltakozó számmal, de 30-nál kevesebben eddig még nem voltunk. A téli hidegekben a régi iskolások módjára még fát is hoztak a fűtéshez, de eljöttek. És vasárnaponként két istentisztelet után a harmadik összejövetelt is
