Dunántúli Protestáns Lap, 1933 (44. évfolyam, 1-53. szám)
1933-08-27 / 35. szám
Negyvennegyedik évfolyam. 35. szám. Pápa, 1933 augusztus 27. DONANTDLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI R EFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE . -MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ....... FELELŐS SZERKESZTŐ: DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA) FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Mit tehet a lelkipásztor a gazdasági leromlással párhuzamosan haladó vallási leromlás meggátlására? A tatai ref. egyházmegye lelkészértekezletén előadta Tóth Sándor császári lelkész. Amikor azzal az elhatározással vettem kezembe a tollat, hogy erre a reánk nézve megdöbbentően nagy jelentőségű kérdésre, egy rövid előadás keretében megpróbálok válaszolni, első gondolatként egy kép, egy látomás jelent meg lelki szemeim előtt. Vadul rohanó, medréből kilépni akaró folyó magas partján állok. Lent rémülettől sáppadt arcok tekintenek felém s tőlem, aki magasan állok s messzire tekintek, szivszorongva várják a megnyugtató feleletet a veszély elvonulásáról, vagy a hathatós tanácsot a szennyes ár kitörésének meggátlásáról. Az elém adott témát elolvasva első pillanatra azt gondoltam, hogy fejtegetésemnek innen kell elindulnia. Ám a látomás csakhamar eltűnt, mert közben kezembe került Tiszaújlaknak és környékének a megáradt Tisza szennyes habjaitól elöntött szomorú képe. S amikor a hírlapok betűjén keresztül hallani véltem az összeomló házak robaját, az iszapos árban fuldoklók kétségbeesett segélykiáltását, az az érzésem támadt, mintha ez a szomorú kép hívebben tükrözné azt a helyzetet, amelyben én a lelkipásztor ma állok; mintha aktualitását vesztette volna a témában megfogalmazott kérdés, mert a gátak már át vannak szakítva, a vallástalanság^ a hitetlenség már eláradott, az anyagi nyomorúság és erkölcsi romlottság körülöttem csapkodó szennyes hullámaiból immár az a rettenetes kérdés morajlik felém: mit tehetek én mint lelkipásztor a lelkek megmentésére; hol kell megállanom, hogy minél többen meghallják szabadulást hirdető üzenetemet; hogyan kell munkához kezdenem, hogy minél több fuldoklót mentsek meg az életnek; minél több kezet segítsek megfogódzni a zúgó áradatból egyedül kiemelkedő templom tornyában; hogy amikor a bőszült elemek majd elvonulnak, legyenek akikkel elkezdhetem a romokon az építést, a megiszapolt mezőkön a magvetést; hogy, amikor én már nem leszek, legyenek akik vigadozással aratnak ott, ahol én könnyek között vetettem. Akadhatnak talán, akik nincsenek velem egy véleményen; akik az általam megfestett helyzetképet túlzottan sötétnek találják s korainak tartják a vészharang kongatását. De amennyire eltévesztené dolgát a beteg test orvosa, ha a diagnózis megállapításánál figyelmen kívül hagyná a különben szemmellátható kórtüneteket, éppen annyira téves és eredménytelen volna a mi munkánk is, ha a hitetlenség okozta mérges kelevényeket csupán jóindulatú bőrbetegségnek tartanánk a gyülekezet s mondhatjuk az egész világ lelki arculatán. Lehetetlen észre nem venni, hogy az a féktelen önzés, amely egyformán fogva tartja az egyén és a világ lelkét, az a hideg közöny, amellyel híveink elkerülik a templomot, az a felháborító képmutatásj amellyel annyi meddő konferenciára jöttek már össze, a beteg világ orvosai szerepében tetszelgő népvezérek: mind-mind egy közös forrásból veszi eredetét: a hitetlen szívből. Lehetetlen meg nem látni, hogy gazdasági válság, munkanélküliség stb. csak tünetei egy, az egész organizmus mélyén székelő, betegségnek s hogy az úgynevezett gazdasági leromlás nem parallelje, hanem kézzelfogható logikus következménye a vallási leromlásnak. Mert nem azért szaporodott sok millióra az éhezők száma, mintha megfogyatkozott volna a kenyér, hiszen ennyi kenyere, sőt mozdonyok fűtésére is felhasználható búzafeleslege még soha nem volt a világnak, hanem azért, mert megfogyatkozott az a lélek, amely a javakat a testvér kezével tudná elosztani. Jól mondják a politika nyelvén beszélők, hogy hazánk is, a világ is, előbb lelki integritását veszítette el. Egészen kézenfekvő tehát, hogy a világ lelkének megrendült egyensúlyát nem a gazdasági konferenciák, békéjét nem a leszerelési értekezletek, hanem egyedül a Krisztus lelke tudja helyreállítani. Azért beteg ez a világ, s ennek minden tekintetben kicsinyített mása a gyülekezet, mert ez a lélek hiányzik belőle! Arra a kérdésre tehát, hogy mit tehet a lelkipásztor a gazdasági leromlással párhuzamosan haladó vallási leromlás meggátlására, vagy pozitív fogalmazásban : a sülyedő lelkek, a gyülekezeti hitélet megmentésére, válaszom röviden ez lehet: minden erőinek latbavetésével a krisztusi lelket kell helyreállítania. E megállapítás után nyomban jelentkezik a másik kérdés: miként fogok hozzá e kétségkívül igen nehéz, de felségesen szép feladat megoldásához, milyen legyen a módszerem, mik legyenek az eszközeim? Minden habozás nélkül állíthatom fel axiómaként a tételt: ha méltó akarok lenni a hivatásomat megjelölő eme gyönyörűszép névre: »református lelkipásztor«, követendő eszményképem csak Az lehet, Akinek a követségében járok s Aki magát »Jó Pásztornak« nevezte. Nem kell hát nagyon törni a fejemet holmi tudományos módszerek kitalálásával, csak azt kell cselekednem, ami a legegyszerűbb és a legtermészetesebb. Szüntelen nyitva kell tartanom az én pásztori életem egyetlen drága tankönyvét az Evangéliumot s a tanítvány odaadó szeretetével kell nyomon követnem az áldott Mestert, virágos és tövises útjain, miagasságon és mélységen keresztül. És ha hűségem nem lankad el, ha az útszéli virágok, vagy az életnek lábam elé kerülő tövisei nem térítenek el az ő áldott közelségéből, egy boldog tapasztalásnak leszek birtokosa. Érezni fogom, hogy élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus, hogy
