Dunántúli Protestáns Lap, 1933 (44. évfolyam, 1-53. szám)
1933-07-23 / 30. szám
Negyvennegyedik évfolyam. 30. szám Pápa, 1933 július 23. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI R EFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE —.........................*---------------- MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ---------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ : DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA> FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Hogyan lesz iskolánk református jellegű? Meg kell jegyeznem, hogy a tanító nevelő munkájának, fáradozásának és példaadásának akkor látszik meg a gyümölcse, mikor az ifjú kilép az élet küzdőterére. Kedves hallgatóim! Az élet az igazi iskola vizitáló. Az élet bírálja el azt, hogy jól végeztük-e el a ránk bízott fontos és fáradságos, de egyszersmind gyönyörűséges feladatot. És ha jól végeztük a munkát, ha megtanítottuk és ráneveltük a gyermeket arra, amit a nagy apostol mondott, hogy: »Mi nem vagyunk a meghátrálás gyermekei, hanem a hitéi, hogy éljünk«, — akkor nyugodtan tekinthetünk mindenki szemébe, akkor elnyerjük a református tanítói munka egyetlenegy, de mindennél többet érő, felséges jutalmát: az önmagunkkal való megelégedést. Jelmondatunk második célkitűzése, hogy a hazának jó hazafit neveljünk. Ebben a tekintetben szerencsések vagyunk mi reformátusok, mert amikor az iskolában egyházunk történetét tanítjuk, tulajdonképpen nemzetünk történetét is tanítjuk. Amikor hitünk egy-egy kimagasló egyéniségéről tanítunk, tulajdonképen mintaképét adjuk a jó magyar hazafinak is. A kálvinizmus úgy összeforrott a magyar nemzet történetével, hogy azokat bajos dolog elválasztani. Minálunk, kálvinistáknál a hithűség és hazaszeretet örök időkre összekötött erények. A református iskolákban a hazafias nevelésben sohasem volt hiány! Ezt büszkén állapíthatjuk meg. Hisz ezt bizonyítja az is, hogy a nemzet ha elesett, majdnem minden alkalommal egyegy protestáns ember emelte fel elesettségéből és támasztotta új életre. A gyászosvégű világháború után bekövetkezett szomorú és szégyenteljes idő azonban azt mutatja, tisztelt hallgatóim, hogy a hazafias nevelés terén valahol mulasztások történtek és most, mikor ezt az időszakot bizonyos történeti távlatból szemlélhetjük, úgy érezzük — habár egyházunk ismét megmutatta, hogy tud hazánkért minden erővel küzdő nagyságokat adni —, hogy ezen a téren is valamit tennünk kell. Új utakat, új módszert és új célt kell kitűznünk magunk elé, hogy elérhessük a legnagyobb célt, mely minden den magyar Igaz álma! Hogy ez mielőbb elérkezzék, emberebb embert és magyarabb magyart kell nevelnünk, vagy hogy a költiö szavaival éljek: »A földgolyó beteg, Új ifjak kellenek. Tüzlelkü óriások, Új és nagy akarások!« Milyen is legyen hát ez az új magyar nemzedék, akit a mai népiskolának nevelnie kell? Erre a kérdésre hadd feleljek a »Magyar Ünnep« című tanügyi folyóirat egyik számából vett idézettel: »Az a magyar ifjú, akit a ma népiskolájának nevelnie kell, mindenek előtt tudja, hogy ő magyar, nemcsak az anyanyelv és születés, hanem a magyarságból való élés, a magyarsággal való együttérzés jogán. Egynek érzi magát a magyar múlttal, a magáénak érzi ennek a nemzetnek minden dicsőségét és minden szenvedését, régi nagyjaink véréből való vérnek érzi magát és ha akarna sem tudna közömbös maradni egy-egy régi magyar név, vagy egy egyszerű kurucnóta dallamának hallatára. Hunyadi, Zrínyi, Bethlen, Rákóczi, Széchenyi nem puszta nevek fülében, hanem ideálok, akiket ismer, ért, hódolattal övez és szeretettel vall magáénak. Egynek érzi magát a magyar nemzettel, minden nyomorúság, minden megalázás, amelyet ez a szegény ország az utolsó években elszenvedett, ott sajog, ott é,g a lelke mélyén, olyan fájdalommal^ melyet nem lehet elfelejteni«. »Nem tudja szivnyilalás nélkül kimondani Kolozsvár, Kassa, Temesvár nevét és nem teheti, hogy mindennap újra ne fojtogassa annak a rettentő ideiglenességnek érzése, amelyben ma élünk.« »Röviden így mondhatnánk tehát: »Minden magyar honvéd legyen!« A honvédban Árpád, Zrínyi, Jurisics, Dobó, Szondy, Kossuth, Petőfi lelke lakik. Minden magyar ifjúnak éreznie és akarnia kell: »Hogy a ma= gyarságnak van még mondani valója az emberiség számára«. Én azt hiszem és vallom és szent meggyőződésem is, hogy a mi iskolánkban ilyen nemzedéket fogunk nevelni. Bárcsak így lenne ez szegény hazánk minden iskolájában! Az utolsó célkitűzés a jelmondatban, hogy a tudományra is neveljük és tanítsuk a gyermeket. Ehhez a ponthoz érve, eszembe jut egy régebben hallott beszélgetés, melynek során azt mondja valaki: »Elég a parasztnak a tudományból annyi, hogy fejjel ne menjen a falnak«. Micsoda középkori gondolkodás ez! Mi tudjuk azt, hogy: »Elvész az a nép, amely tudomány nélkül való!« Hiszen a hazának is fontos, hogy polgárai minél műveltebbek és okosabbak legyenek. Mit kell hát tennünk, hogy ez így legyen? Törekednünk kell nekünk, református tanítóknak, hogy a mi iskoláink legyenek az elsők az országban, amelyekből a legderekabb és legokosabb hazafiak kerülnek ki. Ez pedig akkor lesz meg, ha nem arra törekszünk, hogy minél többet, mert — mint a tanterv is mondja — a túlterhelés komoly baj, mely ellen küzdenünk kell. Éppen itt Pápán tartott egyik pedagógiai szemináriumon mondta hazánk egyik nagy pedagógusa, boldogult Qint József azt, hogy az elemi iskolába járó gyermekekből nem tudósokat akarunk nevelni. Ajánlatos volna, ha minden elemi iskolai tanító asztalán ott volna a figyelmeztető felírás: vigyázz, mert hat éves gyermekeket tanítasz! Ez nem azt jelenti, hogy az ismeretekből és a tudományból minél kevesebbet 'nyújtsunk és tanítsunk, hanem ez a megállapítás is a túlterhelés ellen irányul. A fontos én szerintem . hogy amit tanítunk, azt alaposan és jól