Dunántúli Protestáns Lap, 1932 (43. évfolyam, 1-52. szám)
1932-06-12 / 24. szám
Negyvenharmadik évfolyam. 24. szám. Pápa, 1932 június 12. T anévzárás. Egyik-másik iskolából már megindult a diákraj a városból haza a kedves szülőfalu és szülőiház felé. Ezek a boldog vándorok pár napja még többnyire gondterhelt arccal siettek az utcán könyveikkel, ott voltak a júniusi párás zöld mezőkön, lázas igyekezettel pótolgatva mulasztásaikat tanulmányaik terén, vagy nyugodtabban ismételgetve az évközben megtanult anyagot. Ezeknek a boldog vándormadaraknak az arcáról már eltűnt a gond; s ha valamelyiknek talán akadt egy kis tanúin [valója a nyári vakáció idejére is, ma még nem búsul, mert messze még a javító vizsga, s hazautazni olyan, de olyan jó, otthon lenni pedig még jobb. A költöző vándormadarak láttára a mi diák/ jainknak kicsit megfájdul a szivük, mert ők még most kerülnek a számadás próbájához: gimnázistáink hétfőn kezdik az osztályvizsgát; papnövendékeink pedig javában kollokválnak, két évfolyam pedig a tanítóképzői vizsgára készül, s még egy-két heti kemény munkát ró rájuk a kötelesség. Elemistáink is tanulják még a vizsgái verset, válogatják a vizsgára vieendő virágot, de a jövő hét végén már ők is azt mondják, nem is volt olyan nehéz a vizsga. Pedig súlyos próba a vizsga. Vizsgázik a tanár és tanító abból, hogy milyen munkát végzett, s mondhatjuk: az ő vizsgája a legnehezebb. Ő azt szeretné, ha minden diákja könnyen és simán vizsgázna, s ha nem is lehet mindenki jeles vagy jó osztályzatú, de az a bizonyos »elégséges« biztos elégséges volna, s valóban azt jelentené, hogy a tanuló eleget tud. Ha elégtelent kell adni, ez rendszerint többé-kevésbbé fáj a tanárnak. Egyiknél talán magát okolja: nem tudtam rá hatni eléggé; másiknál a jószándékú gyerek tehetetlenségét fájlalja; harmadiknál az bántja, hogy mit sem tehet, midőn sem a szülői ház, vagy a szülői háztól távol élő vidéki diáknál sem barát, sem rokon, sem megértő lélek nem tartja vissza a tanulót a kötelességmulasztástól és elmaradozástól. És ha nem is fáj talán bediktálni az osztályozáskor az elégtelent, fájdalmas találkozni volt diákunkkal, aki most inas valahol, s mikor elmegy a kollégium kapuja előtt, látni rajta, hogy elszorult a szive az ismerős, kedves s ma már irigyelt diákzaj hallatára, az arcán ború van, mert a tanulás és tudás már nem fényesít rajta naponként, hogy látóbb és sugárzóbb legyen. A diáknak sincs könnyű dolga a vizsgán. Aki jó tanuló, annak igazán hatalmas anyagot kell a vizsga napján készenlétben tartani a fejében; amelyik pedig gyengébb, az a vizsgái szorongásban úgy érzi, hogy megsokasodtak az Achilles-sarkai, s mikor a nem sikerült felelet után helyére megy, úgy érzi, hogy már tudna felelni, már eszébe jutna minden, de már késő. A modern pedagógia küzd is a vizsga-rendszer ellen. Egyik közoktatásügyi miniszterünk néhány éve el is törölte a középiskolai vizsgákat, helyükbe »évvégi összefoglalások«-at rendelt el, de úgy hallani, hogy ezek az összefoglalások legalább is éppolyan terhesek, mint a vizsgák. Azt hisszük, a »vizsga« ellen kár is annyira küzdeni. Főiskolákon pl. nem kerülhetők el a vizsgák. A középiskola nevelje rá és rá is neveli növendékeit, hogy a vizsgát szokják meg. Az ellen, hogy a vizsgák túlterhelők legyenek, természetesen küzdeni kell, különösen fejlődőben levő gyermekeknél. Mai középiskolai vizsgáink azonban már nem is mondhatók túlterhelőknek, s ugyanez még nagyobb mértékben áll elemi iskolai vizsgálatainkra is; a főiskolákon pedig már »érett« ifjak vannak, azoktól lehet sokat kívánni, s ki is bírja mindenki, aki odavaló és szorgalom van benne. Életünk is vizsgák, próbák és yiróbáltatások sorozata,, az iskolai élet ennek csak előképe: agyonkényeztetni nem szabad a diákot, az élet sem kényeztet bennünket. A mai magyar élet különösen nem kíván szibaritákat, s nem kér belőlük Isten országa sem. A kapuzárás alkalmával tanár és növendék ezzel a gondolattal búcsúzik a tanévtől: hála Istennek azért, amire képes voltam, amit elértem, s kérem őt, segítsen többre, mert nem vagyok magammal megelégedve. Dr. Trócsányi Dezső. Gandhi a keresztyénségről. A hinduknak hatásában ma még értéke szerint fel sem becsülhető szellemi és politikai nagy vezető szelleme, Gandhi a múlt évnek épp karácsony ünnepén kötött ki Bombayban, amikor az u. n. kerekasztalkonferenciáról, Londonból minden egyezségi siker nélkül, de álláspontjához mindvégig törhetetlenűl ragaszkodva, visszatért honfitársai közé. Ezen hosszú útja végén útitársai, részben európaiak, részben hinduk kérték, hogy mondjon valamit a keresztyénség felől táplált véleményéből. A karácsonyi hangulat hatása alatt, amikor a keresztyének az angolok énekét énekelték s ő is velük tartott, elmondta röviden a maga nézetét, amelyet jegyzetei alapján egy francia útitárs, Privat Edmond, a La Semaine Religieuse május 28-iki számában közölt. Jó szolgálatot vélünk teljesíteni olvasóinknak a nagyon érdekes nyilatkozatnak magyar fordításban közlésével. Minő hatást gyakorol — kezdi Gandhi — egy magamfajta pogányra Krisztusnak az Újszövetségben olvasható története? Elmondom. A Bibliát immár 45 éve ismerem s olvasom. Az Ószövetség nem tudta felkölteni érdeklődésemet, FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK FELELŐS SZERKESZTŐ : DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. IOAZG. PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ
