Dunántúli Protestáns Lap, 1932 (43. évfolyam, 1-52. szám)
1932-04-24 / 17. szám
Negyvenharmadik évfolyam. 17. szám. Pápa, 1932 április 24. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ................................................................. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ............................................................... FELELŐS SZERKESZTŐ : DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. IGAZG. PÁPA, FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE : DR. TÓTH LAJOS THEOL FŐISKOLA, AKIHEZ. A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Kálvin művelődéstörténeti jelentősége. Az organikus monizmus látószögéből kell megítélnünk Kálvinnak az államról és az egyházról való felfogását is. Relative mindkettő nagyon különbözik egymástól, de abszolút értelemben nem válnak el, s nem is választhatók el egymástól. Az állam nem nélkülözheti az egyházat, az egyház nem az államot. Az egyház tanít és nevel, az állam gondoskodik a fegyelemről és a külső rendről. S ha e szerint az egyház és az állam szerves testek, bennük az egyes emberek egységgé, sokszólamú harmóniává olvadnak össze. Az egyházban ezek az egyes emberek nemcsak egyének, hanem egyéniségek is. Különböznek egymástól sajátszerűségeiket, munkásságukat és képességeiket illetőleg, de nem azért, hogy azokat maguknak tartsák meg, hanem hogy egymással közöljék. Ők minősített egyének. Egyetlen test részei sem tudnak összetartani, amint ezt Kálvin Plátó nyomán kifejti, tagjainak Istentől berendezett mindenirányú szimmetriája nélkül. Ezt a szimmetriát a segítségrekész magunk közlése és a kölcsönös kiegészítés, az adás és vevés kölcsönössége, egyszóval a szeretet tartja fenn. Egyének és harmónia ezért összetartoznak, — ez a gondolat az, amelyet később Leibniz színez ki nagyon erősen. A világegészbíe beállítva, minden egyén végzi a rászabott kötelességet, s ezzel lényegesen hozzájárul az egésznek alakításához, átformálásához és előbbreviteléhez. Az egyének sajátszerűsége s azoknak az egészen belül való érvényesülése nem sérti a közösséget; mert az egyéniség minden mechanikus egyenlőséget eleve kizár. Hogy e ponton Kálvin gondolkozása nem demokratikus, azt el kell ismernünk. Ezt mondja: »A kisebb tehetségűét azon törekvése, hogy a nagyobb tehetségűekkel egyenlővé tétessenek, l szervezet pusztulását jelenti, mivel halálos zűrzavart, forradalmat okoz«, — miként fordítva is, a szubjektív jogok egyoldalú hangsúly ozása akadályozza az egészhez való normális viszonyunkat. A szerzett előjogokéi Kálvin úgy tekinti, mint a legfőbb kötelességek teljesítésére kötelező legfőbb jogokat. Az egyenlőtlenség gyökere a predestináció gondolatában rejlik. Bár reformátorunknál előfordul az a gondolat, hogy az emberek egyenlők, mégpedig Istenhez való teremtményi viszonyuknál és megváltatási szükségletüknél fogva, ezt a tételt a predestináció gondolata mégis lényegesen háttérbe szorítja. Az egyenlőtlenség alapja Istennek kifürkészhetetlen, ésszel fel nem fogható létesítő akarata. De e közben nem szabad elfelednünk, hogy az isteni akarat kifürkészhetetlensége, irracionalitása csak a mi felfogó képességünkhöz mérgen az; önmagában Isten ugyanis a legfőbb ész és a legfőbb igazságosság. Ennek az irracionális oknak azonban van egy teljesen racionális célja: a rend fenntartása. A rend, mint az emberi társadalom összekötő és megtartó eszköze előfeltételezi a társadalmi test sokszerűségét és tagozottságát. A rendre való tekintet az egyik főmotivuma annak a közmondásossá lett és nekünk talán drákóinak tetsző egyházi fegyelemnek, amelyet Kálvin Genfbcn gyakorolt. Jobban megértjük ezt a fegyelmet, ha a genfi egyházfegyelmi hatóságnak, a konzisztórkunnak a jegyzőkönyveiből s a városi tanács jegyzőkönyveiből meglátjuk, menynyire lezüllöttek az erkölcsök az erkölcsileg laza libertinizmus hatása alatt, amely főleg a magasabb társadalmi körökben uralkodott. A rend gondolata a kálvini gondolatvilág mindig visszatérő fogalmaihoz tartozik. Igaz, hogy Luthernál is, főleg a fennálló rend ellen törő űjrakeresztelőkkel való harcai idején nagy szerepet játszik a rend gondolata. De itt is van különbség a genfi és a wittenbergi reformátor között. Luther nem akarja a rendezett állapotok bevezetését, illetve helyreállítását a kezébe venni. S ezen a ponton megingathatatlan ideálizmusa irányítja, az a hite, hogy Isten mindenütt helyreállítja a rendet, ahol az egyházi és társadalmi szervezetet veszély fenyegeti. A gondviselésbe vetett hite és kötelességtudata adja neki a bátorságot, hogy rábízza a Mindenhatóra a dolgok fejlődését, s a világi felsőség fegyelmező és büntető eljárásának engedje át a megzavart rend helyreállítását. Kálvin másként cselekszik. Nemcsak hogy minden erőt forradalmasít a maga szent fanatizmusával a rendnek minden téren való helyreállítása céljából, hanem gyakran szuverénül veszi kezébe a dolgok szabályozását. S míg Luther nagy az ideálban vetett hitében, nagy a maga szerénységében és tartózkodásában; Kálvin nagyságát az jelenti, hogy kísérletet tesz a valóságnak az ideálhoz való lehetőleg azonnali közelhozására. Abból az alapvető viszonyból, amelyben egyén és közösség áll egymással, következik a kálvini egyházalkotmány sajátszerűsége is. Mivel az összeomlás után munkába vett nagy egyházalkotmányi reformok közvetlenül vagy közvetve a kálvini egyházalkotmányra hivatkoznak mint mintára, minthogy ebben vélik felfedezhetni a demokratikus modern szellemmel való lélekrokonságot, röviden erre is rá kell térnem. Ha valamely alkotmány demokratizmusát abban keressük, hogy a nép, a demos uralkodik, akkor a kálvini egyházalkotmány bizonnyal nem demokratikus. A tömeget uralomra emelni nem volt szándékában. Azt mondja, hogy ismeri a nép lelkét, amely átengedi magát a legkülönfélébb indulatok vezetésének: »Turba est turbulenta«, »A tömeg zavargó hajlandóságú«, írja valahol. Ebből a valóságérzékből lehet magyaráznunk, hogy a gyülekezet közgyűlésének csak azt a jogot adja meg, hogy a gyülekezet kormányzó szerveinek — lelkészek, presbiterek, konzisztórium — meghozott határozatait felülvizsgálja, s esetleg azok ellen tiltakozzék; amivel az önkényes határozatok ho
