Dunántúli Protestáns Lap, 1932 (43. évfolyam, 1-52. szám)
1932-04-03 / 14. szám
54. oldal DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1932. a pénzbeszedő és az Urasztalát megteríteni segítő (»asztal körüli szolgálat«) dékátiyokból diakónus válik, de a presbitériumokból is az a hivatását betöltő testület, amely úgy áll a lelkipásztor mellé szolgálatával, hogy kicsinyenként felesleges lesz egy diakónust »hozatni« — az »egyházi élet fellendítése« céljából; de az Úr keze hatalmas és ma is nagy dolgokat vihet véghez! Ott is, ahol az ember ereje semmi és bölcsesége elégtelen! Kämpen. Fejes Sándor, A holland vasárnap. Azt lehetne gondolni a cim után, hogy erről nem lehet írni, mert a vasárnap ünnepnap minden keresztyén ember életében, Magyarországon épúgy, mint Hollandiában, Amerikában vagy a szigetvilág Krisztust megismert és Őhozzá tért lakói között. De a tapasztalat azt mutatja, hogy nagy különbséget mutat ez a jelző — nem a szó eredeti értelmében, mert abban minden kálvinista egyház egy —, de a megünneplés módjában. Azért megkísérlem a »holland« vasárnapot leírni, úgy, amint azt láttam a holland szigorú reformátusok körében. A holland vasárnap a szó szigorú értelmében rusiéag, — pihenés napja. A negyedik parancsolat feltétlen érvényre juttatása. Megszűnés minden munkától, hogy csak a lélek dolgaival foglalkozzék a hatnapi munkától elfáradott ember. »Ne tégy akkor semmi munkát.« S ez az isteni parancs annyira belevésődött a »szigorú« egyházhoz tartozó ember leikébe, hogy a magyar szemlélő előtt a kazuisztika határán mozgónak tűnik fel a kevésbbé theologiailag gondolkodó, egyszerű holland ember vasárnapünneplése és munkától megszűnése. A szükséges hétvégi tisztálkodást szombat este végzi, hogy a vasárnapja ilyen értelemben is pihenésnap legyen. Nem ül vonatra, mert az számára már munka, hosszabb sétát nem tesz, sőt még a szinte hozzánőtt bicikli is tabu lesz számára vasárnap. S ez még a theologus ifjúság számára is kérdés: Felülhet-e az ember vasárnap biciklire? A kisebb-nagyobb városokban, hol hétköznap a különféle modern közlekedési eszközök zajától siketül a fül, olyan kihaltnak látszik az élet, mintha rég letűnt korokból maradt volna itt a modern világ közepén iegy-egy modern házsor. A vasárnap a pihenés napja. De nem szociáldemokrata elv alapján. Szolgáljon ennek illusztrálására egy kampeni történet. A múlt nyáron egy idegen kiránduló társaság akart áthajózni a felvonható Ijssel-hid pillérjei között. Vasárnap lévén, a hid le volt eresztve. A munkások, kik a hídon dolgoznak, templomban voltak. Nem volt senki, aki áteresztette volna őket. A társaság vezetői a polgármestert keresték fel azzal a kéréssel, hogy küldjön munkásokat a hid felvonására. »Uraim — felelt a polgármester — én nem tehetek sem az én, sem a munkásaim vallásos meggyőződése ellen. Mi vasárnap ünnepelünk és a templomba megyünk. Mi vasárnap nem dolgozunk.« És ,a hajó kénytelen volt visszafordulni a lezárt hidtól. A vasárnap azonban nemcsak pihenésnap, de az Úrnak napja. Nálunk, ha az emberek nagyobb százaléka »pihenő nap«-nak tartja is a vasárnapot, mert úgy tanulta őseitől, hogy nem »illik« vasárnap dolgozni, vagy ésak a »hivatalos munka« nem végzésével altatja el lelkiismeretét, a szórakozása pedig sokszor fárasztóbb és idegőrlőbb minden munkánál, nem említve a bűn ezernyi alkalomnyerését a szórakozás közben, — de a legtöbb ember számára nem az Űrnapja a vasárnap. Itt azonban, ha látunk is az utcán embereket, nagy tömegeket csak az istentisztelet megkezdése vagy befejezése idején találunk, amikor a templomnak kitárt ajtói fogadják vagy bocsátják ki a látogatókat. A vasárnap nem az embernek, hanem az Istennek van szentelve. Ennek szemlélése közben könnyen támadhat olyan gondolat, hogy a szigorú reformátusok csak a látszat kedvéért, csak külsőleg szentelik az ÍJrnak a vasárnapot. Mert ezzel is csak a Hollandiában nagy számban található különböző egyházi irányokkal szemben a maguk nagyobb hitét és jobb életét akarják bizonyítani, ami a valóságban egészen másként fest és épen azért az egész ünneplésük mögött farizeusi gőg, vagy egyházi versengés a mozgató erő. De ha kissé bepillantunk ezeknek az embereknek hétköznapi életébe, ha közelebbről megismerjük őket, az ellenkezőről győződünk meg. Az, amit felületes Ítélettel gőgnek vagy versengésnek neveztünk, a lélek mélyén gyökerező, Isten utáni vágyakozás, az Ő Igéje utáni éhség és szomjúság. Sok vád éri ezt az irányt a modern gondolkodók részéről az ősök régi hitéhez és annak megváltásához ragaszkodásáért, de azt kénytelenek elismerni, hogy életük példásan valósítja meg az írásban követelt istenes életet. Kifejezésre jut ez a mindennapi bibliaolvasásban is, amit soha el nem mulasztanak, az imádkozásban, ami által állandó kapcsolatban érzik magukat Istennel. Ezek az emberek tudnak imádkozni. Több alkalmam volt ennek felemelő megtapasztalására. Egyszerű hajós ember vizen úszó csigaházában, szegény cipészmester családja körében ép úgy, mint a könyvkiadó és lelkész hivő családjában. Nem kezdenek hozzá az étkezéshez hangos imádság nélkül és nem távoznak el bibliaolvasás és hálaadó imádság nélkül. És nincs olyan összejövetelük, hol nem az imádság lenne az első és utolsó szó. Ideértve a polgári tanácsüléseket is. Ezzel kapcsolatban hadd említsem meg azt a szép szokást, amit Groningenben láttam, hol a karácsonyi vakációt töltöttem. A lelkész, kinek vendégszeretetét élveztem, egyik istentisztelet előtt bevezetett a templommal összeépített tanácsterembe, ahol a presbiterek és diakónusok gyülekeznek össze, hogy a lelkésszel együtt vonuljanak be az Ige hallgatására. S mivel nekik fenntartott helyük van a szószék körül, amit más nem foglalhat el, megkérte őket, hogy nekem, mint magyar segédlelkésznek., juttassanak közöttük helyet, mert nem valószínű, hogy másutt tudnék ülőhelyet szerezni az 1200 ülőhelyes templomban. Készséggel megígérték s teljesítették is kérését. Mielőtt azonban a kitűzött időben elindultunk volna a zsúfolásig megtelt templomba, az éppen akkor soros presbiter egy rö.vid fohászban kérte az Isten segítő kegyelmét" az- Ige hirdetésére, az Ige szolgájára és minden hallgatójára. így indulni az Ige hirdetésére, valóban felemelő! Ahol így tudnak imádkozni és ahol a hit nem puszta szó, de életformáló erő, ott nem a látszat, nem hiúság vagy egyházi parancs hajtja az embereket a templomba. Ezért találunk itt az istentiszteleti időben mindig zsúfolt templomokat. Liturgiájuk a tízparancsolat és apostoli hitvallás felolvasásával még jobban megközelíti a kálvini liturgiát, mint a mi legújabb egy
