Dunántúli Protestáns Lap, 1932 (43. évfolyam, 1-52. szám)
1932-03-20 / 12. szám
Negyvenharmadik évfolyam. 12. szám. Pápa, 1932 március 20. Kereszt és korona.* Nem az egyház, és állam szimbólumáról van most szó. A »kereszt és korona« a legcsodálatosabb élet kulminációjária mutat: Nagypéntekre és Husvétra. Nem »kereszt ú\agy korona«, hanem »kereszt és korona«. Nem »halál vagy élet«, hanem »halál és élet«. Élet a halálon keresztül, dicsőség a szenvedés útján: ezt jelentik ezek az ünnepnapok, amelyeken újra fölhangzanak a régi himnuszok és olvastatnak a már annyiszor hallott történetek. Olvastatnak hétszázhetven féle nyelven, —■ Grönland jeges mezőin éppen úgy, mint India korálois partjain, Tiszapartján fehérre meszelt templomocskákban éppen úgy, mint a newyorki kathedrálisban. A kereszt. Nem az óraláncon függő, nem is a nyakék, nem a torony csúcsán tündöklő, hanem az a brutális fakereszt ott a Golgotán. Van-e még hozzá valami köze ennek az élvsóvár kornak? Veheti-e hasznát ez a praktikus üzleti gondolkodású világ? Ráér-e a rohanó század néhány percet szentelni az elnémult Igazságnak? Soha nem mulasztottam el, valahányszor Philadelphiában jártam, hogy legalább néhány percet töltsék abban a teremben, ahol Munkácsy két örökbecsű alkotása kiállítva volt. Évekig tanulmányozta a művész Jézus életét és jellemét, aztán egész múzeumra való vázlatot, tanulmányfőt rajzolt, mire elkészült müveivel, amelyek világszenzációt képeztek. A »Kálvárián« előttünk a Golgota dombja. Mögötte Jeruzsálem. Figyelmünk központjában a minden fölé emelkedő középső kereszt, rajta az Isten akaratában megnyugodott és megdicsőült agónia. Felette vésztjósló felhők gomolyognak, mint alant az emberi indulatok. A negyven és néhány arc, a nagy szenvedő, s általszegezett lábainál a térdre roskadt édesanya, mellette Magdolna vállaira omló aranyhajával, János a tanítvány, aki ettől fogva házába fogadja az édesanyát, Arimathiai József, aki kegyelettel gondoskodik majd a temetésről; aztán a nép vezetői, a főpap, a farizeusok, az írástudók, a hosszúlándzsás visszavonuló római katonák s az általuk feltartóztatott csőcselék: az emberi érzések és indulatok egész skáláját tárja elénk. Agónia, szeretet, fájdalom, részvét, kíváncsiság, kételkedés, közönyösség, keménység, gyűlölet, gonoszság, brutális, vak fanatizmus, lelki mardosás, bűnbánat — és derengő hit, amely az agónián, a haláltusán túl megsejt víalami titokzatosan mély jelentőséget. íme a kép, a mi korunk igazi képe. Ahány ember, annyi vélemény a keresztről. Ahány lélek, annyiféle indulat a Krisztussal szemben. * Mutatvány Takaró Géza amerikai ref. esperes Harangszó című New-Yorkban most megjelent kötetéből. Melyik vélemény a helyes? Melyik indulat a jogosult? Shaw Bemard, a rebellis, cinikus, szkeptikus, — akire esküsznek a rebellis, cinikus, szkeptikus lelkek, — egy nagyon figyelemreméltó kifejezést tett Jézusról. Minden közismert tényt jól tudott róla; tudta, hogy egy ácsmester szegény otthonában született és dolgozott, pár évig tanította a népet, aztán harminchárom éves korában a leggyalázatosabb kivégzési módon eltétetett az útból. Tudta róla, hogy seregeket nem szervezett, intézményeket nem alapított, könyveket nem írt, hivatalt nem viselt. Tudta róla, hogy szegény volt, barátok nélkül, akiről saját rokonai azt a megállapítást tették, hogy »eszétől távozók« s akit egyháza eretnekként vetett ki, nemzete árulónak mondott s akit végre is kivonszoltak annak a városnak falain kívül, amelyért még utoljára is könnyeket ontott. Mándezeket tudta Shaw a megfeszített Krisztusról és mégis ezt a megállapítást tette róla: »Kész vagyok bevallani, hogy miután közel hatvan esztendeig gondolkoztam a világ és az emberi természet fölött, — nem látok semmi más kivezető utat a világ nyomorúságából, mint amelyet Krisztus adott volna, ha egy államférfi feladatát vállalta volna magára«. Jézus pedig ennél is többet vállalt. Vállalta egy dekadens, egy degenerált világ legradikálisabb reformálását az egyedek átformálásán keresztül. És pedig nem tanítása és nem jótékonysága által, hanem a kereszt útján. A francia forradalom idején, amikor egész Páris megvadult, egy fékevesztett csoport, amely a nép söpredékéből verődött össze, fosztogatásra indult a Tuilleriákra. Ellenállhatatlanul hömpölygött a szenynyes áradat az egyik hosszú folyosón, amelynek végén egy ajtó zárta el az utat. Betörtek és egy terembe botlottak. Szemük abban a pillanatban a szemben levő falon egy hatalmas képre szegeződött. A keresztrefeszítést ábrázolta. A vad csőcselék egyszerre lehiggadt. Akinek fején kalap volt, lekapta. Néhányan letérdeltek. A vezérük megfordította a képet a fal felé, hogy ne látszék a kereszt. De a tömeg közben kilopózott és maga után behúzta az ajtót. Senki sem közelíthet a golgothai kereszthez anélkül, hogy ne erezné megérintve lel ki ismeretét. De szemtől szembe kell néznie a megfeszített Krisztussal. Munkácsy festményén a gomolygó sötét felhőkön áttör egy pillanatnyi fény és besugározza a megváltó alakját. És most egyszerre minden fény onnét a megfeszítettről látszik szétszóródni, előre sejtetvén, hogy közeledik a Husvét glóriás diadalmfa! A korona. Bennet Gordon azzal a lakonikus utasítással indította Stanleyt Afrikába: »Keresd meg az elveszett Livingstonet«. FŐMŰNK AT ÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEO TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖI FELELŐS SZERKESZTŐ : DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. IGAZG. PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ
