Dunántúli Protestáns Lap, 1932 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1932-09-25 / 39. szám

154. oldal.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

1932.

a lelkész úr közbenjárására más községből valaki fel nem veszi a kis árva gondját, — a helyi egyházközség szegénygondozásának szégyenére, — tovább nyomorgóit volna.

Egyéb feladataink közül csak néhányat érintek.

Amint ezt évtizedek előtt felelős állásban is kívántam,* Krisztus Urunk parancsainak és szociális tanításainak követése mellett szünet nélkül dolgoznunk kell azon is, hogy a magyar népnek széles rétegei a jelenleginél sok tekintetben kedvezőbb helyzetbe jussanak.

Különösen a falusi és a tanyai lakosság helyzetét, az egészségügyi, továbbá a lakásügyi viszonyok terén a kultúra emelésével javítani kell és törekednünk kell arra, hogy azok a széles néprétegek, amelyeknek tagjai közt annyi, még teljesen ki nem aknázott értelmi és erkölcsi erő rejtőzik, — megfelelő és állandó irányítással és kötelességérzetük fokozásával bejussanak az államnak egész művelődési és gazdasági életébe.

Petőfi lángeszéből áradt ki (nem ilyen alakban, de mindenesetre ugyanabban az értelemben szövegezett) az a mondás: ha a Gondviselés gyöngyöt és kincset teremt, gondoskodik olyanokról is, akik azokat megtalálják és kihalásszák, illetőleg kibányásszák. Óh, bárcsak nekünk, köztünk nekem az utolsónak is jutna az az áldás, hogy módunkban volna egy-egy homokszemmel előbbrevinni magyar testvéreink haladását és jobb sorsra jutását!

Okvetlenül foglalkozni kell egyházunknak a magyar munkássággal és a munkanélküliséggel összefüggő súlyos kérdésekkel is.

II. Ref. egyházunknak ma is be kell töltenie azt a nemzeti szempontból oly fontos művelődési misszióját, amelyet a Gondviselés kegyelme jelölt ki számunkra. Ezért régi — részben több százados — iskoláinknak és köztük főiskolánknak és a csurgói gimnáziumnak újabb nagy gondjait is fel kell vennünk tennivalóink sorába. Valóban nagy szerencse és megnyugvás reám nézve, hogy a főtiszteletü püspök úr ő méltóságának, továbbá a főiskolai gondnok uraknak és Igazgatótanácsnak, végre egyéb iskolai elöljáróinknak bölcs tapasztalatai, valamint az enyémnél sokkal szélesebb körű és összehasonlíthatatlanul nagyobb értékű munkássága támogatnak ebben a tevékenységi körben, amelyet annak idején méltatlanul reám ruháztak, de — amelyre, ha még élek néhány hónapig, a jövőben több erőt és időt kívánnék fordítani, mint ezelőtt tettem.

III. A jövő gondjain felül rá kell térnem a közelmúlt néhány eseményére.

Nagy szomorúsággal emlékezem mindenekelőtt arról, hogy a folyó év tavaszán egyesített erőfeszítésünknek és törekvéseinknek, sajnos, nem sikerült rábírni Egyetemes Konventünknek bölcs és kitűnő világi vezérét, már évek előtt elhatározott lemondási szándékának megváltoztatására.

A főtiszteletű püspök úr ő méltóságának nagyszabású püspöki jelentése is szépen méltatja Dókus Ernő úr ő excellenciájának az egész magyar református egyház ügyei körül évtizedeken át végzett fáradhatatlan, mindig sikeres és kiváló munkáját.

Engedjék meg azonban, hogy ebből az elnöki székből is javasoljam, méltóztassék majd a tárgysorozat illető pontjánál kifejezést adni egész egyházkerületünk nevében Dókus Ernő úr őnagyméltósága iránt érzett legmélyebb hálánknak, nagyrabecsülésünk változatlan érzésének, benső ragaszkodásunknak és ajánljuk egyházunk ügyeit, törekvéseit és egyházkerületünk mun* Haladás és magyarság c. cikksorozatomban. (1917.) 23.1.

kásságát az ő kegyességébe abban a reményben és azzal a fohásszal, hogy az ő nesztori bölcsességét és félszázadnál hosszabb időre visszanyúló közéleti gazdag tapasztalatait hazánk és nemzetünk még más munkatereken is megtalálhassa és egyházkerületünk is élvezhesse.

Fájdalmasan kell megemlékeznem ifjúkoromtól fogva kedves barátomnak, teológiai karunk egykori jeles tanárának, főtiszteletü Révész Kálmán püspök úr Öméltóságának elhunytáról.

Évtizedek előtt berlini egyetemi hallgatók voltunk vele együtt, közügyben végzett együttes munka befejezése után Révész barátom — minden előzmény nélkül — azzal a jóslásával lepett meg „meglásd, a jövő század református zsinatában egymás mellett lesz a székünk“. Amikor a most folyó református zsinat egy ülésben mindkettőnket egyszerre választott alelnökévé, meglepetéssel emlékeztem vissza a régen csak kedves tréfának vett jóslatra, éppen olyan fájdalommal töltött azután el, hogy a súlyos betegség őt, aki szellemileg mindvégig fáradhatatlan volt, e választás után már szobájához és Íróasztalához kötötte. Most, amikor ő előrement, az érdemtelen társ pedig egyelőre itt maradt, szeretettel és hűséggel újítom fel az ő nemes, kedves, vonzó egyéniségének emlékezetét.

IV. Szomorú jelenünkben két vigaszunk: a múltnak dicső emlékei és a jobb jövőnek szilárd hite.

Egy hó múlva lesz fél százada annak, hogy Arany János örökre lehunyta fáradt szemeit és ez év nyarán telt le egy század Baksay Sándor születésétől kezdve.

Nem kérkedünk vele, hogy mind a ketten a mi templomainkban magasztalták az Urat, hanem alázatos hálával borulunk le a Mindenható előtt, mert kegyelme ezt a két nagyot is a mi szegény, most letiport nemzetünknek ajándékozta. Amint lélekből örvendünk más nagyjainknak, bármely felekezethez tartoztak is, ha igaz magyarok voltak és amint ők is mind-mind a mi rajongásunk, szeretetünk, hálánk tárgyai, — mégis nem tagadjuk meg azt, hogy a nagyszalontai partikula, a debreceni kollégium és (Baksayra gondolva) a csurgói iskola tanulója miközülünk való volt.

Arany János egyéniségére, műveire kimutathatólag hatott és több halhatatlan munkájából mindig ki fog áradni az a tény, hogy egyszerű falusi kunyhóban született, deákos műveltségű, elszegényedett, de hitben és istenfélelemben gazdag apa és áldott anya mellett gyermekkorát, mint maga írta, a szülői házban, mint egy „szentegyházban“ élte át, hogy iskolai oktatásának alapját, habár fogyatékos tanrendszer mellett, református iskolában nyerte és ezen az alapon később mint „autodidakta“ a tudománynak, a művelődésnek és a költészetnek legmagasabb ormaira emelkedett. Hivatott szakférfi kimutatta összes munkáiban gyermek- és ifjúkori vallásos és egyházi olvasmányainak, különösen a Szentírásnak befolyását. Ez, évezredben egyszer jelentkező nagy géniusznak nemzetnevelő hatására e gyermekkorában nyert tanításoknak is fontossága volt.

Ezt hálásan kiemelve, ismételve hangsúlyozom: Arany Jánost nem foglalhatja le magának semmi országrész és egyik felekezet sem. Müvei az egész magyar nemzetnek örök értékei közé tartoznak és ő világfogytáig a legnagyobb magyar költői lángelmék egyike marad, akinek — most eltekintve emberi és jellembeli nagyságától — költői nagysága is valóban imponáló.

Korunkban megint példát adók ennek a nagyságnak egyes alkatrészei: csendes, de tüzes magyarsága, nemzeti érzése és emellett mégis teljesen egyetemes műveltsége; az, hogy költészete a „nemzeti léleknek