Dunántúli Protestáns Lap, 1932 (43. évfolyam, 1-52. szám)
1932-09-04 / 36. szám
Negyvenharmadik évfolyam. 36. szám. Pápa, 1932 szeptember 4. DDNÄNTDLI PROTESTÁNS LÁP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ............................................................... MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ............................................................ FELELŐS SZERKESZTŐ : DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐMŰNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Templomépítésünk. A pápai ref. tempiomépítés, Isten kegyelméből, annyira haladt immár, hogy készen áll a vasbeton boltozat is. A falegyen az egyes szerkezeti részeknél különböző. Az oldalhajóknál az egyenes részen 13.50 m., ugyanott az oromfalaknál 18.63 m. A főhajónál 14.50 m., a főhajó oromfalainál 10.40 m. magasan van a föld felett. A boltozat magassága 16.50 m. a föld felett. A tornyok is emelkednek, mire e sorok napvilágot látnak, körülbelül 20 m. magasságban jár már a falazás. Az egész templom 798 m.2 alapterületen fekszik s mintegy 2000 ember befogadására lesz alkalmas. Ha a magánember háza építésének munkálataiban idáig jut, öröm tölti el szivét s megemlékezve a verejtékcseppekről, amiket hullatott, az álmatlan éjszakákról, amiken át virrasztóit, a falatokról, amiket szájától megvont, házának megépítése érdekében, bizony könny borítja el szemét s hálatelten fordul az egek Urához a segedelemért. A pápai ref. egyház hívei is bizony, van miről emlékezzenek e napokon. Mert álmaiknak és küzdelmeiknek tárgya volt a Széchenyi-téren emelkedő csillagos tornyú templom. M.ert ez volt a célkitűzésűnk évtizedek hosszú sora óta. És mikor a világégésben pozdorjává lett a nagy szorgalommal összehordott tömérdek vagyon, ügy érezhették a mi pápai híveink, hogy a céltól messzebb vannak, mint voltak valaha. És ime: a sok küzdelem, a sok égő fájdalom mégse volt hiába. A fölépült falak, az eget ábráioló pompás boltozat a bizonysága, hogy nem volt hiába. Hogyne morzsolnánk hát szét egy hálakönnyet és hogyne mondanék alázatos lebomlással: Isten, légyen hála Néked! Sőt tovább menve, azt merem gondolni, hogy egész egyházkerületünk területén örömet vált ki a pápai templomépítésnek nagy gonddal eddig haladása. Augusztus 23-án az elszakított Komáromban voltam a komáromi egyházmegye közgyűlésén. Hogy tudtak ott örülni a pápai templomépítés hírének s milyen szívesen tették magukévá a melegszívű esperesi jelentésre lelkesen előadott javaslatot, hogy gyűjtsenek a pápai templomra. A közebéden szinte ez volt az egyetlen tárgy, azonnal megbizonyítván az áldozatos szeretetet. Milyen szívesen fogadtak engem, aki a pápai egyház követségében jártam közöttük, sohasem fogom elfelejteni. Hát akkor a törzsnek, a megcsonkított, de mégis megmaradt egyházkerületnek a gyülekezetei, nem szeretnének-e bennünket? Hát nem kérdezte-e száz lelkészi ajak is szinte szemrehányóan: mikor épül már a pápai templom? Tudom, mert érzem, hogy az idők járása igen megnehezedett felettünk. Tudom, mert érzem, hogy kínok égnek a magyar kebelben. De bizonyos, hogy a megszállt területek sincsenek rózsásabb helyzetben. Ők az elnyomottak, mi szabadon lélekzünk. Ők a kifosztottak, mi még sok mindennel bírunk. Hát nincsenek-e meg intézményeink? Ők pedig nyugdíjintézetet, közalapot, árvaházat, theologiát, tanítóképzőt (részben folyamatban, részben tervben Van) létesítenek ia semmiből. Egymás után építik az iskolákat, állítják fel az új tanszékeket. Hiszem, hogy egyházkerületünk népe is szivébe zárja az elnyomatás századaiban első sorban szenvedett és nagy áldozatokat hozott pápai ekklézsiát. A mi református népünk szive megnyílik, ha szive szerint való ügy követségében közelednek hozzá. Sok szív megnyílott már, legyen érette hála és köszönet. És hiszem, hogy sok szív és kéz fog megnyílni ezután. Isten áldja meg azokat, akik eddig segítettek — és azokat, akik még ezután segítenek bennünket. Isten nevére pedig térjen dicséret, dicsőség, tisztesség és hálaadás! Ólé Sándor. A belsősomogyi egyházmegye közgyűlése. Az igazgató-tanáccsal egyidejűleg ülésezett a missziói bizottság. A másutt elfoglalt esperest Fekecs István lelkész helyettesítette, a tárgyakat Kovács József bizottsági előadó referálta. A kinyomatott jelentést a jövő évi munkatervvel együtt a bizottság tudomásul vette. A missziói kis körök megalakítása körül kifejlődött részletes vita azzal a megállapodással ért véget, hogy a megalakítás és beosztás a lelkészkor rökre bízatott. A bizottságnak a konventi szabályrendelet alapján újjáalakítása a tisztújítás miatt a jövő évi közgyűlésre maradt. A bizottság örömmel fogadta és hálás köszönettel jutalmazta a szórványhivek lelki gondozásában és vallásos nevelésében tevékenyebben közreműködő egyháztagok és lelkipásztorok fáradozását. A Nagy Lajos-Huszár Aladár-alap kamataiból a bizottság gyülekezeti és gyermek-énekkarok vezetésében érdemet szerző tanítókat javasol részesíteni s indítványozza, hogy a lelkészértekezletek tanácskozásaikat imádság mellett bibliaolvasással kezdjék. Ugyanaz alatt az idő alatt ment végbe az egyházmegyei tanítóegyesület évi rendes közgyűlése. Ének, Lőczy Lajos hatásos elnöki megnyitója és a Hiszekegy után három igen értékes, tanulságos és szellemes előadás következett. Vitéz Szalóky Lajos egyesületi alelnöké a fogalmazástanítás módszeréről, Soltra Jánosé »az új tanterv és egy félóra« és végül Gárdonyi Jánosé »a gyakorlatiasság kidomborítása a tanításban« címen. Végül a tisztikar és a választmány nyújtotta be lemondását, de a közgyűlés egyhangúlag biztosítván őket a további bizalomról, a lemondást* nem fogadta el, hanem valamennyi tisztviselőt felkérte megbízatása tovább viselésére.
