Dunántúli Protestáns Lap, 1932 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1932-08-28 / 35. szám

138. oldal.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

1932.

Isten, hogy ez a leigázott nyomorúságos helyzet rövid ideig tartó legyen és mi ennek minden kínját átszenvedve, mielőbb megérhessük, hogy újból diadalmaskodjék a hit, a vallás és a haza kultusza!

Engedjék meg, hogy ezt az alkalmat arra használjam fel, hogy formálisan is letegyem az önök kezébe azt a mandátumot, amellyel engem és tisztviselőtársaimat ezelőtt 10 évvel megajándékoztak, s melyet most megbízatásunk lejártával mocsoktalanul adunk vissza önöknek. Engedjék meg, hogy ez alkalmat felhasználva, a mai nehéz, kétségbeejtő helyzetben egy kérést intézhessek önökhöz, s Egyházunk jól felfogott érdekében arra kérjem önököt, hogy az önök bölcsesége válassza ki azokat a férfiakat, kiknek kezébe Egyházunk jövő sorsát nyugodtan helyezhetik és akikre az Egyházmegye sorsát és jövőjét legjobb meggyőződésükkel bízhatják reá, de egyet tartsanak szem előtt, azt, hogy a mai vészes időkben semmi sem nélkülözhetetlenebb, mint az egymást megértő és kölcsönös bizalmon alapuló egyetértés. Nyíltan és egyetértőén foglaljanak állást, mondják meg mi a szándékuk, s egy akarattal s egy szívvel, egy lélekkel, a krisztusi szeretet által egybefüzött gondolkozással válasszák meg a tisztikart, mert a bizalom spontán megnyilatkozása adhatja meg nekik az erőt ahhoz, hogy boldogulásra vezessék egyházunk szent ügyét.

Ezek után engedtessék meg nekem, hogy nagyon röviden foglalkozzam egyházunk ügyeivel, mert hiszen az esperesi jelentés kimerítően felsorolja azokat. Először azokat a szmeélyi kérdéseket akarom röviden érinteni, amelyek az elmúlt év alatt az egyetemes egyházban történtek s amelyek minket nem kis mértékben érdekelnek.

Esperes úr megemlékezett arról a mélységes gyászról, mely egyetemes egyházunkat érte, amikor az Isten kiszámíthatatlan akarata elragadta körünkből Révész Kálmánt, a tiszáninneni egyházkerület nagynevű püspökét, aki egykor a mi egyházkerületünkben működött mint főiskolai tanár és egyházkerületünk iránt való érdeklődését és jóindulatát haláláig megőrizte. A magam részéről is teljes szívvel járulok hozzá, hogy feledhetetlen emléke kegyelettel örökíttessék meg jegyzőkönyvünkben.

Ugyancsak szomorú vonatkozású esemény volt egyetemes egyházunk részére, hogy nagyméltóságú Dókus Ernő, az örök ifjú aggastyán, aki lélekben, szellemben és akaraterőben sohasem öregedett meg, és dísze, büszkesége volt egyetemes egyházunknak, ez év elején pátriárkái bölcseséggel vonta le következményeit a magas életkornak, mellyel Isten őt megajándékozta, visszavonulván hivatalától. S bár a mi szempontunkból nem egészen volt helyes és különösen nem volt kívánatos ez a különben tiszteletreméltó elhatározás, mert hiszen a mindenható nagy ajándéka nem személyes ajándék volt az ő részére, hanem ajándék az egyetemes egyház részére, hogy a mai szomorú időkben az ő nagy bölcseségével, nagy akaraterejével és gazdag tapasztalataival álljon egyházunk első őrhelyén, mégis tisztelettel kell meghajolnunk az ő megváltozhatatlan elhatározása előtt. Emlékezzünk meg az ő hervadhatatlan érdemeiről, melyeket Kormányzó Ür Őfőméltósága is a legmagasabb kitüntetéssel ismert el és kívánjuk néki jegyzőkönyvi kivonatban azt, hogy a Mindenható hosszú, derűs és boldog kort ajándékozzon neki.

Ezzel kapcsolatban most ggy oly ponthoz jövök, amely feljogosít arra, hogy úgyhiszem mindannyiunk helyeslésével találkozva indítványozzak valamit. Az

egyetemes konvent és az országos zsinat elnöke egyházi alkotmányunk szerint mindig a rangidős főgondnok. Isten választása szerint a mi egyházkerületünket éri most az a megtiszteltetés, hogy a mi főgondnokunk, Balogh Jenő őnagyméltósága foglalja el a konvent elnöki székét. Mindannyian bizalommal tekinthetünk az ő működése elé, mert ismerjük puritán református egyéniségét és ismerjük az elszántságot és erőt, mellyel szándékát és akaratát, mikor az előnyös az ügyre, megalkuvás nélkül keresztülviszi. Kívánjuk néki Isten megerősítő kegyelmét és azt, hogy sokáig tölthesse be nagy felelősséggel járó hivatását.

Az egyház belső ügyeit illetőleg sajnos csak szomorú dolgokat mondhatnék, ha azokra az impressziókra alapítanám mondanivalóimat, amelyeket a jelen szomorú helyzet meglátása kelt bennem. Csak a javadalmasokra, lelkészekre, tanítókra vagy az eddig még tehetős hívekre kell tekintenünk s akkor kétségbe ejthet bennünket az a nyomor, melyben a javadalmasok és az egyes egyháztagok, de nemcsak ők, hanem amelyben az egész megcsonkított ország lakossága él.

Az egész világra kiterjedő gazdasági válság természetszerűleg hatványozottan érezteti szomorú hatását a mi saját lábán élni alig tudó, Csonkaországunkban. Üres az államkassza, minek következtében sajnosán kell tapasztalnunk, hogy az államsegélyek még mindig fokozatosan csökkennek és még mindig nem látjuk a lehetőségét annak, hogy e téren belátható időn belül javulás állhasson be. Épp ezért tisztán és kizárólag saját erőnkre vagyunk utalva és bármily nehéz legyen is, meg kell állani helyünket, mert a mi hitünk, őseink a vértanú kálvinisták önfeláldozó példája parancsolja, hogy tudjunk szenvedni, fogcsikorgatva és ökölbeszorított kézzel, kell várni, kell tűrni és kell tudni tartani azt a nehéz terhet, amelyet egyházunk fenntartása reánk ró!

Engedjék meg, hogy itt citáljam egyetemes egyházunk ragyogó csillagának, Ravasz László dunamelléki püspök úrnak néhány szavát, aki a felsőház egyik legutóbbi ülésén mindenkit elragadó költői beszédében ezeket mondotta: »Lehet, hogy még soká kell szenvednünk, mert úgylátszik a mgyar nemzet arra teremtetett, hogy szenvedjen, de ez is kiválasztottság, kiválasztottságunk nekünk, hogy szenvedjünk, várjunk, tűrjünk, higyjünk és reméljünk«!

Oly szavak ezek, melyek lehetetlen, hogy meg ne kapják a mi szivünket. Megnyilatkozik bennük a keresztyéni megnyugvás Isten akaratában^ megnyilatkozik a mélységes hit és az a meggyőződés, hogy csak ez segíthet ki bennünket a bajból. Nem szabad csüggednünk, nem szabad reményünket elveszteni. Ha nagyon aggályoskodó a mi lelkünk, forduljunk a Szentíráshoz, hisz azt mondja az Úr Jézus Hegyi beszédében: »Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért, mert övék a mennyeknek országa« (Máté ev. V. rész 10. vers.) és kérdezem, van-e nagyobb igazság égen és földön, mint a mi igazságunk? Reméljük tehát, hogy Isten megsegít és mienk lesz a mennyeknek országa.

Ugyancsak a Szentírásban (Ézsaiás 41. r. 10. v.) Ézsaiás próféta is így vigasztal, az Ür szavait idézve: »Ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened, megerősítlek, sőt megsegítlek és igazságom jobbjával támogatlak«.

Nem vigasztaló-e mindez? Az Ür mellettünk van, segít minket a mi Istenünk!

De vigasztaló a történelem és a Biblia tanulsága egyaránt azért is, mert meggyőz bennünket arról;,