Dunántúli Protestáns Lap, 1932 (43. évfolyam, 1-52. szám)
1932-07-17 / 29. szám
Negyvenharmadik évfolyam. 29. szám. Pápa, 1932 július 17. FELELŐS SZERKESZTŐ : DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Keresztyén egység és a reformátorok. A marburgi kollokvium volt az első történeti jelentőségű egyesítési kísérlet, melyen a reformáció önállóan fejlődött két főágát, a németországit és a svájcit- próbálták egységre hozni. Lapunk is közölte annak idején — 1929 őszén —, hogy a stockholmi és lausannei világkonferenciák jegyében élő protestantizmus milyen világraszóló ünnepségek keretében ülte meg a kollokvium négyszázados fordulóját.1 Az ünnepségek programmjába szervesen illeszkedett az az összejövetel, melyen a német lutheránusok, svájci reformátusok, porosz uniáltak, francia lutheránusok, skót presbiteriánusok, amerikai kongregacionalisták, baptisták és method isták egy-egy előre felkért képviselője szólt ehhez az előre kitűzött témához: »A protestantizmus egysége és sokfélesége a protestáns hitvallásokban«. A svájci reformátusok nevében Brunner Emil dr. zürichi professzor beszélt, keményen bírálva a jelenkori egységesítő törekvéseknek s magának a marburgi ünnepségeknek is a szellemét. Ez a bírálat, mely máig sem vesztette el időszerűségét, az ünnepségek egyik legnagyobb feltűnést keltő eseménye volt. Makay Miklós nemrég megjelent érdekes könyve: »A gyakorlati keresztyénaég világmozgalma«2 arra késztet bennünket, hogy e különben egész munka kiegészítéseképen teljes szövegében közöljük Brunner professzor marburgi felszólalását, amely egyben arra is például szolgálhat, hogy — alapos történeti ismeretek birtokában — hogyan lehet a múltat a jelenhez beszéltetni.. Brunner olvasásánál azonban figyelembe veendő, hogy ez a felszólalás a protestáns világ vezető férfiai előtt hangzott el, vagyis egy olyan hallgatóság előtt, melynél a felszólaló nyilván sok előismeretet feltételezett és joggal fel is tételezhetett. Az olvasás ebből folyó nehézségét a felszólalás értelmi egységekre tagolásáéval s néhány magyarázó-jegyzettel igyekeztünk csökkenteni. De ha még így is nehéz olvasmány maradt, talán bizonyságul fog szolgálni arra nézve, hogy nemcsak az a »jó«, ami »könnyen« olvasható. Ezeket előre bocsátva adjuk át a szót Brunner professzornak. I. Az első, amit nekünk, a reformáció epigonjainak ezen az emlékünnepélyen tennünk kellene az, hogy ne mentegetni akarjuk reformátorainkat azért, amit itt Marburgban tettek, vagy nem tettek. Korunk egyik ismertető jegye ugyanis, hogy úgyszólván minden áron egyházi egységet akar teremteni. Éppen azért nem tudják ma megérteni, hogy a reformátorok szemben azzal, ami kockán forgott, szemben egy egyházi 1 Az egyik magyar résztvevő érdekes beszámolóját a Theo). Szemle V. évf. 351. és köv. lapján olvashatjuk. 2 Lapunk egyik legutóbbi száma mutatványt közölt belőle. egyesülés óriási előnyeivel, megegyezés nélkül váltak íel. Ne feledjük azonban, hogy a reformátorok két olyan mesterkedést, amihez mi pompásan értünk, — még nem ismertek. Először is nem ismerték a béke és egység kedvéért az igazság kérdésének a megkerülését; aztán meg azt a mesterkedést sem, hogy a hit dolgaiban rejlő elválasztó különbségeket egy állítólagos magasfabb egységre: a lélek, vagy a vallásos élmény minden hitformulázáson felül lévő egységére hivatkozással hidalják át. Erről a modern szellemi magaslatról nézve mindenesetre elkerülhetetlen, hogy némelyeknek a Luther és Zwingli közötti heves vitatkozás valami sajnálatos félreértésnek,. a keresztyéni engedékenységben és szeretetben való fogyatékosságinak lássák, amit könnyen meg tudnak magyarázni, de csak az akkori viszonyokra utalással, vagy más effélével tudnak menteni. Hogy mi ezt nem tesszük — mondom — az volna az első és szükséges bizonyíték arra nézve, hogy mi a reformátorok szelleméből valamit megértettünk. Ne mentegetni akarjuk hát őket, hanem legyünk hálával irántuk azért, hogy a hitkérdéseket, hittételeik igazságának a kérdését oly halálos komolysággal vették. Mert hiszen ez a komolyság nem más, mint a reformáció ereje. Ha a hittételeket kevésbbé komolyan vették volna, ha azokat ott az egyesség kedvéért áruba bocsátották volna, ha a nyakasság ódiumától inkább tartottak volna, mint attól a belső szemrehányástól, hogy az isteni megbízatáshoz hűtlenek lettek, akkor sem a Rómával történt szakítás, sem a reformáció nem következett volna be soha. Természetesen ők is tudták, hogy az egyház egysége nagy kincs lenne és ők is úgy találták, hogy a keresztyénstég belső szétválása szégyen, bűn és elvakultság következménye. Ők egységet akartak. Hisz azért jöttek össze M.arburgban. De semmi más egységről sem tudtak, mint arról az egyről, amely a közösen megismert igazságból nő ki. De olyan egységet, amely az igazság megkerülésével köttetett, amelynél nyilvánvaló hitbeli ellentéteket szép szavakkal csirizeitek össze: olyan egységet nem ismertek és semmi esetre sem akartak, még pedig éppen azért nem, mert tudták, hogy una sancta et catholica ecclesia mit jelent. Tudták, hogy az egész egyház, tehát az egyház egysége is egyes-begyedül az isteni igazságon nyugszik, hogy az egyház egysége nem más, mint a hit egysége, az isteni kijelentés és üdvige megértésének egysége. Az egységnek és igazságnak ilyen felfogása, a szentírás igéjének, mint életük és az egyház alapjának ilyen megismerése, ez volt az a közös előfeltétel, amellyel M.arburgba jöttek, — iegy olyan közösség, amelytől mi még manapság minden egyházi közeledés ellenére messze vagyunk. Ez az előfeltétel, ez a közös igazságfogalom ő előttük minden vitán felül állott. Vagy inkább ez
