Dunántúli Protestáns Lap, 1932 (43. évfolyam, 1-52. szám)
1932-07-03 / 27. szám
Negyvenharmadik évfolyam. 27. szám. Pápa, 1932 július 3. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE----------------------------------------- MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ---------...........*-------------------FELFLŐS SZERKESZTŐ : DR, PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR. PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ A vallástanítás az új tantervvel kapcsolatban.* A közelmúltban felvetődött a kérdés a pápai egyházmegye tanítósága körében, hogy a reáliák tanításánál alkalmazott új tanterv mennyiben értékesíthető a vallástanításnál? Az az élénk pedagógiai élet, mely az utóbbi években valláskülönbség nélkül foglalkoztatja a tanítóságot, csudálatos módon a vallástanítás terére ezideig hatással nem volt. Épen azért először meg kell állapítani, alkalmazható-e az új tanterv eszmemenete és módszere a vallástanításnál az e téren is kívánatos haladás reményével? A kérdés fontossága, kereteinek tág köre indokolják a vázlatszerüséget, s az általánosításokat, amelyekkel a kérdést körvonalazom. Mint az ilyen kérdéseknél szokás, először a definitiókkal kellene végezni, hogy pl. mi a célja a vallástanításnak, miben áll az új tanterv, hogyan tanítottunk eddig, kinek kötelessége a vallástanítás stb. — de elhagyom a meghatározásokat, hátha nem sikerülne oly mértékben, mint a tantervekben olvasható. E helyett vessünk egy szempillantást a vallástanítás eddig elért eredményére, mivel ez gondolatokat nyújt régi módszerünk helyességét illetőleg s alkalmat ad az eredmény bírálatára: megfelelőbe az? — nem marad-e fenn kívánni való? — teljes-e a hitben, szeretetben, reménységben és ismeretben a református ember? — meg van-e a gyülekezetekben a szentek egyessége? — cselekvő keresztyén életet élnek-e egyháztagjaink? — az egyház vezetőségét atyáknak nézik-e? Vagy kérem megállapítani, mi az oka az egyházban sok helyen ismert szabadosságnak, templomkeriilésnek, az úrvacsora mellőzésének, az ima elhanyagolásának, a tiszteletlenségnek, az istentagadásnak, ama felfogásnak, hagy mindegy, akármelyik vallást követjük is? Tudom, hogy e jelenségeket teljesen kiirtani nem lehet, mert a gyarlóság és a gyenge értelem számára a titkok nagyon mélyen feküsznek, s még az első gyülekezetek se voltak tőle teljesen mentesek, de kérdés, hogy azok mai mértéke tekinthető-e szórványos jellegűnek? A vallástanítás célkitűzésében a mai állapotot célozták-e a vezetők normális eredménynek? Nem hiszem! M.ielőtt tovább mennénk, idézzük figyelmünkbe, az iskola munkáján kívül a lelkész munkája, továbbá a kormányzás is fontos tényezők a vallásos élet kialakításában, de ezeket csak a tárgykör bővebb kifejtése esetén vehetnénk tárgyalás alá. * A pápai ref. egyházmegye június 9-iki tanítógyülésére készített előadás. FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE : DR. TÓTH LAJOS THEOL TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Nem hiszem, hogy a keresztyén élettel ellenkező előbb említett kilengéseket bárki is megtűrhető jelenségnek ítélné, felmerül a kérdés, hogy mi vezetett ide? Hol keressük az okot: a tananyagban, a tanítóban, a lelkészben, vagy a kormányzatban, a korszellem behatásában? Keretemhez híven csak az iskola munkáját veszem bírálat alá. Eddig az volt a törekvés fő elve: minél többet! Minél több bibliai történetet, éneket, imát! A minél többet elv — szerintőm.— nem jár a kívánt eredménnyel. Téved, aki azt hiszi, hogy a sok bibliai történetet tudó, bibliát olvasó, minden éneket ismerő ember már vallásos is, vagy öntudatos református. Olyan sok ellenmondást látok e pontnál, hogy bátran nevezem ezt a mi kérdésünk csomópontjának. Állítom, hogy a sokat tudás nem mentesít a káromlástól, templomkerüléstől, istentagadástóf, sem bármilyen1 durva irányú és lényegü élettől. A sokat tudás nem tesz keresztyénné, nem vált ki szeretetet és keresztyén felfogást, cselekedeteket. S azokkal szemben, akiknél a családi légkör is segített a helyes ítélet és kegyesség kialakításában, légió a kérkedők és vitatkozók tömege, akik közül igen sok még neveletlenül és hitetlenül kezeli a bibliát. így — szerintem — a sokat tudás keveset ér a hitélet szempontjából. A sokat tanítás módszere legjobb esetben az idő és anyag viszonya miatt az olvasmánytárgyalás, vagy általánosabban a közlés, de nem ritka esetben a leckefeladás. Foglalkozni kell tehát a kérdéssel, hogy valami más módon lehetne-e kedvezőbb eredményt remélni? Talán új módszert kellene alkalmazni? Azt mondják, hogy a reáliák új módszere nem új. Az egyh. tan tervekben meg azt olvashatjuk, hogy a tanító szabadon választhatja meg módszerét. Ennek megváltoztatásához tehát nem kell engedély, nem kell indokolni, kilincselni, hanem, ha a tanító egyháza jövőjének szeretete folytán arra a meggyőződésre jut, hogy új módszerrel nemesebb lelkű és életű egyházi tagokká nevelheti tanítványait, arra minden további nélkül áttérhet. Ennek az új módszernek a célja nem a sokat tudásban, hanem a keresztyén öntudatban és életben fejeződnék ki. Ennél az ütközőpontnál vívja meg a harcot a régi és az új módszer. Amannak egyelőre támasza a tanterv s a tudás kérdése, emennek a sokat Ígérő reménység. E harcot eldönti az a körülmény, hogy aki a keresztyén életet élű az a keresztyén vallást tudja is, mert tudja, hogy miért éli azt. De aki a bibliai eseményeket tudja, még nem éli a keresztyén életet, mert nem tudja, hogy miért élje azt. A tudás ereje megtörik az átvitelnél s a lényeg asszimilálódása elmarad, sőt idegenszerüvé lesz azzal a felfogással, hogy az Ábrahám, Mózes, Jézus, Pál stb. élete az ő magánéletük és ügyük. A mai ember magát a XX. század emberének tudja, akinek semmi köze a
