Dunántúli Protestáns Lap, 1931 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1931-04-19 / 16. szám
68. oldal DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1931. szerübb intézmény, különösen a nem állami tanszemélyzet országos nyugdíjintézetének, szerencsésnek épen nem mondható, újjászervezése óta, melynek a legtöbb iskolafenntartóval szemben, épen az elviselhetetlenül magas járulékok következtében annyi a hátralékos követelése, hogy ha még tovább is így megy, vagy az intézet, vagy az iskolafenntartók csődjéhez vezet. Pedig ezt a szép törvényjavaslatot nem szabad sem elejteni, sem ad graecas kalendas tenni. Nem, mert alaki szépsége és rendszeres volta mellett olyan kivánalom és törekvés jut benne kifejezésre, mely mindenkinek a kívánalma és törekvése: a lelkészözvegyeknek a 660 pengős nyomorúságból legalább a 960 pengős szegénységre való felemelése. És pedig nem a kiméleti idő elteltével, hanem, a lehetőség szerint, a törvény életbeléptetése után azonnal. Én legalább azt hiszem, hogy a 39. § második bekezdése erre céloz. S az életbeléptetés lehetőségét sem tenném az államkormánnyal folytatott idevágó tárgyalások eredményétől függővé. Méltóságodnak a tárgyalások eredménye iránt bizonyosan van jó reménysége, van mindnyájunknak, mert ha nem volna, nem is tárgyalhatnánk. Azonban az állam mai pénzügyi helyzete félő, hogy lehet előrevetett árnyéka a sötétebb jövendőnek is s épen a napjainkban foganatosított takarékossági intézkedések, melyeket államsegélyeink csökkentésében elég fájdalmasan tapasztalunk, arra intenek, hogy legalább ebben az egyik legégetőbb és legsürgősebb kérdésben próbáljuk meg a magunk lábára állást, a rendelkezésünkre álló eszközökkel való gyors segélyt. Legideálisabb és legcélravezetőbb volna erre nézve az egyes és pedig nagyon ponderábilis vezérférfiaink által újabban egyre erőteljesebben hangoztatott áttérés az egyenlő, központi adózásra s minden közszükségletünknek egy központi pénztárból való tisztességes fedezésére; az állami törvénytervezet fenntebb érintett 45. §-a is úgylátszik, mintha valami ilyen rendszerváltozás érdekében akarna reánk is szelíd nyomást gyakorolni: azonban ez annyira új, előkészítetlen s a megfelelő előkészítés annyi megfontolást, meggyőzést, munkát és időt igényel, hogy erről, e nyugdíjtörvénytervezettel kapcsolatban most alig beszélhetünk. Bizonyos azonban, hogy ennek is eljön az ideje és talán hamarább, mint várnók. Ezt a kérdést és minden más anyagi vonatkozású kérdésünket is ez idő szerint a megerősített országos közalappal tartom, legalább ideiglenesen, megoldhatónak. Az özvegyek és árvák ellátását úgy hagynám, ahogy azt a 20. § tervezi s meghagynám a 8. § első két bekezdését is. A harmadik bekezdésben az 5000 helyett 4000 pengőt vennék fel, mint ez ma is van. 4000 pengő elég egy pár öreg ember eltartására, valamint 2000 pengő is elég egy magányos öreg, özvegy asszonynak, különösen kisvárosban és faluhelyen. Akinek ez kevés, kevés lesz annak az 5000j vagy 2500 pengő is, mert itt már nem az ellátásban, hanem az igényekben van a hiba. A tényleges javadalom a mai gazdasági viszonyok között nagyon sok 4000 pengő nyugdíjra jogosult lelkésznél nincs annyi, mint amennyi a nyugdíjigény. Ezen a címen is lehetne megtakarítani valamit és mérsékelni a járulékot. Bizonyos, kisebb módosítással meghagynám a 27., 28. §§-kat is, bár a 27. § negyedik és ötödik bekezdése között némi ellentét látszik, a 28. § pedig a nyugdíjintézet anyagi érdekei szempontjából nagyon könynyen kétélű fegyverré válhatik. Meghagynám a 30. §-t is, a második bekezdésben 4000 pengő beírással. A fenntartói járulékot (29. §) azonban csak a lelkésznek az egyházközség által kiszolgáltatott helyi javadalma után tartom 5^-ban kivethet önek. Ez indokolható s a törpe, vagy kisebb kongruás egyházközségekre sem jelent elviselhetetlenül nagyobb új terhet. Indokolható azáltal, hogy az egyházközség ugyanolyan mértékben járuljon elaggott lelkipásztora, vagy annak árván maradt családja ellátásához, mint amilyen mértékben annak szolgálatát javadalmazta; nem igen jelent nagyobb terhet, mert a kongrua után nem kell fizetni, a korpótlékkal nem emelkedik s amellett állandó, nem kell időnként a presbitérium tárgyalása alá bocsátani. Az így előállt hiányt pedig pótolná a 32. § második bekezdése szerint az országos református egyházi közalap. Nagyon bölcs ebben a bekezdésben a »legalább« szó beszúrása, mert a o/0 a szükség szerint változtatható. Bizonyos azonban, hogy ezt a tekintélyes segélyt csak a megerősített országos közalap nyújthatja, a célnak megfelelő megerősítést pedig most sem tudom másképen és igazságosabban elképzelni, mint a 8 filléres személyi járulék meghagyása mellett lo/o-os vagyoni járulék kivetésével a magyarországi református egyháztagok egyenes állami adója után. Olyanformán, mint azt a mezőföldi egyházmegye elfogadta s a dunántúli egyházkerület útján a zsinati előkészítő-bizottsághoz felterjesztette. Azt hiszem, nem sokat tévedek, ha a magyar református egyház állami egyenes adóját 15 — 17 millió pengőre becsülöm. Lehet több is, ami nem baj, kevesebb is, de nem jelentékenyen. Ez a kétféle kivetés tehát az országos közalapnak kb. 300.000 pengő évi jövedelmet eredményezne. Nagy összeg, de enélkül meglevő intézményeink elsorvadnak, újak alkotására s az elkövetkezhető gonoszabb napok idejére megfelelő tőke gyűjtésére pedig gondolni sem lehet. Ezzel talpra lehetne állítani nyugdíjintézetünket is a kicsiny egyházközségek további túlterhelése nélkül úgy, hogy a lelkészözvegyek 960 pengős minimális ellátása már a közel jövőben biztosíttatnék. Pedig erre 86.000 pengő kell a most folyósított összegeken felül, legnagyobb részében közalapi segélyből. Ez a segély pótolná, vagy mondjuk, hogy alkotná a lelkészi kongruák és korpótlékok után kivetett, de nem az egyházközségek által közvetlenül fizetett fenntartói járulékot, közvetített alakban. Ezt is az egyházközségek fizetnék, de erőik, teherbírásuk mértéke szerint. Ez a közvetett fenntartói járulék pedig könnyebben elviselhető, keresztyéni és igazságos is lenne, méltó bizonysága a magyar református egyház egy testbe kötöztetésének. Az országos közalapnak a közalapi bizottság munkálata 5. §-ában leirt fejlesztése alig több a semminél. Olyan bátortalan és erőtelen lépés, melynél tán a helyben maradás is többet ér. Bátran mondhatom ezt, mert magam is tagja vagyok a bizottságnak s ott voltam a tárgyaláson, hol egyik tagtársunk, bizonyára tiszteletreméltó célzattal, az alföldi nagy egyházközségek képét olyan fekete árnyékolással festette meg a személyi közalapi járulék pár fillérrel emelésével kapcsolatban, hogy ha ez a helyzetkép nem túlzott, ezek a nagy egyházközségek a köznek nyújtott minden további szolgáltatás nélkül is összeroppannak önmagukban, mert hiányzik belőlük a lélek. Ezt pedig nem hihetem el, s még kevésbbé azt, hogy a vezetőkben hiányoznék az erőnek és bátorságnak lelke. Megismétlem, hogy a lelkész! nyugdíjintézet kérdését és minden más anyagi vonatkozású kérdésünket ez idő szerint ideiglenesen, a központi adózás
