Dunántúli Protestáns Lap, 1931 (42. évfolyam, 1-52. szám)

1931-03-29 / 13. szám

52. oldal DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1931. Cur Deus homo? Canterbury Anselmus tana a keresztről. Irta: Márkus Jenő. Mi már most a satisfactio, hogyan jöhet az létre? Mert Istennek szüksége van elégtételre, hogy büntetni ne legyen kénytelen, ami a Sátán diadalát jelentené, amenyiben így a világ a büntetés követ­keztében megsemmisülve nem jutna el a, teremtés előtt meghatározott rendeltetéséhez. Ez esetben Isten teremtése, teremtői akarata céltalanná, haszontalanná válnék. Istennek szüksége van az elégtételre, hogy a világ célját a világrend legszigorúbb megtartásával érje el. Az elégtételnélküli megbocsátásban újra csak a teremtés szent rendje szenvedne csorbát. Ha az ember minden kötelességének eleget is tudna tenni, a satisfactióhoz mindez nem volna elég. A satisfactióért többet kell adni, mint amennyi az ember adóssága. De az ember még annyit sem tud adni, amennyivel tartozik. S mivel az ember követte el a bűnt Istennel szemben, az ember rabolta meg isten tiszteletét, elégtételt csak ember adhat. Isten nem volna igazságos, ha az elégtételt mástól, mint embertől elfogadná. Csak egy úton jöhet létre a satisfactio: Krisz­tus halálán keresztül. Krisztus bűnnélküli, önmagáért semmivel sem adósa Istennek. Ugyanabba a társa­ságba tartozik mint mi s csak Ő tudja Istennek meg­adni azt, ami nagyobb »quam omne quod praeter Delim est« (miint minden Isten kivételével). Egyedül Ő az, akitől az elégtétel nem követelhető, aki sola sua potestate lép az elégtételadás útjára. Ezért lehet az Ö halála elégtétel. Ezzel a halállal Krisztus bizto­sítékot, zálogot adott érettünk, érdemeket szerzett, amire Néki szüksége nem volt, ami azokra száll, akik az Ő imitatores^ei, ami Anselmusnál poenitentes-eket jelent. Ezért lett Isten emberré. S így az elégtételt, amit Isten az embertől várt s amivel az ember Isten­nek adósa volt, maga Isten fizette meg. Anselmus tana, egyes fogalmai eredetének a kérdése, kemény vitákat vert fel. Honnan vette Ansel­mus a satisfactio fogalmát? A germán ősjogból, avagy a katholikus egyház gyónási fegyelméből? Cremer Hermann greifswaldi theológus Ritschl Al­bert nyomán állítja, hogy Anselmus a satisfactio fo­galmát a germán ősjogból vette át. Szerinte a római jogban a poena a satisfactio, azaz a satisfactio csak mint poena lehetséges. Az egyház gyónási fegyelmét is a germán jog irányította s irányítja ma is nagy­részben. A keresztre a satisfactiót először Ambrosius és Hilarius alkalmazzák, de ők még teljesen a római jog szerint értékelik Krisztus halálát. »A bűnösöket megítélő büntetőítélet Krisztus halálában végrehajta­tott.« Anselmusnál ennek az ellenkezőjéről van szó, arról: ahol satisfactio történik, ott nem történhetik büntetés. Ilyen értelmében hatolt be a fogalom az egyházi felfogásba is. A római egyházban a dis­­ciplinárisan kiszabott böjtöléstől stb. különböző ve­­zeklés a satisfactio, a disciplinarisan adott a poeni­­tentia. A satisfactio az egyházi szóhasználatban a poena ellentétét jelenti: a büntetéstől való megszaba­dulást s ily értelemben a germán jogból jön. A satisfactio eredete Tertullianusra megy vissza. De ő a fogalmat csak a vezeklési és aszketikus gya­korlatoknál használja. Tertullianusnál, s azután Cyp­­rianusnál s Augustinusinál satisfacere sohasem jelenti peccatum solvere, hanem csak expiare. S hogy Anselmus szerint csak ember lehet az, akinek eleget kell tennie, ez a körülmény is a germán jogra emlékeztet, ahol a »Geschlechtsgenossenschaft« megengedett. A germán jog mellett bizonyít az a be­állítás is, hogy Krisztus halála Anselmusnál teljesít­mény és nem szenvedés, mert csak a teljesítmény lehet elégtétel. A szenvedés büntetés volna. Ezért írja Anselmus, hogy csak egy van, amit Isten nem követelhet: a büntetlen halála s egy van, aki ezt telje­síteni tudja: a Mindenható Istenember. Bár Ritschl ad Cremernek impulzust, de még­sem lesz Ritschl szolgai követője. Vele szemben vi­tatja Cremer, hogy az anselmusi satisfactio fogalma a germán büntetőjogból származik s nem a germán magánjogból. Az ősgermánoknál a büntetőjog nem volt a magánjogtól elválasztva. A többi kifogásokra is van Cremernek mondanivalója. Nem lehet azt fel­hozni a germán jogtól való eredése ellen, hogy a germán jogban a zálog egészen dologi fogalom s Anselmusnál Krisztus teljesítménye személyes tett. Harnack Adolf az egyházi fegyelmezésen látja Anselmus tanát alapulni, azon a disciplinán, mely a maga teljességében nem a római jogból épült ki. Elismeri Harnack, hogy a római jogban csak poena lehet satisfactio, de állítja azt is, hogy ez a fogalma­zás az egyházi fegyelmezésben szavakkal sohasem volt kifejezve és a római jogtól függetlenül, Tertul­­lianus nyomdokain s tnem a germán jogból jött be az egyházba a satisfactio azon fogalma, amelyet Ansel­mus használ s ami »mint a büntetés elkerülése bizo­nyos cselekedetek által« határozható meg. A satisfactio Tertullianusnál és a római jogban — írja Leipoldt — »a meritum egy faja: csak a satisfactio nem jutalomra ad igényt, de deficitet tö­röl, jobban mondva: a satisfactio meritum, aminek jutalma abban áll, hogy Isten egy neki járó tartozás­ról lemond«. Loofis is a germán jog ellen nyilatko­zik: »Anselmus elmélete Krisztus munkájának a gyó­nástan kifejezéseivel következetesen keresztülvezetett méltatása«. Tényként kell elfogadnunk azt, hogy a keresz­­tyénség terjedése alkalmával, amikor újabb és újabb népek csatlakoztak hozzá, nem maradt mentes ezeknek a népeknek pogány szokásaitól, felfogásától sem. Ez a hatás nemcsak mint észrevétlen belopódzás értendő. Az egyház akkor is (mint ma) tett kifejezetten enged­ményeket az újonnan felvett népeknek. Anselmus előtt ezt annál könnyebben tehette, mert dogmái még nem voltak egyszersmindenkorra megállapítva. így nagyon szépen fennmaradhatott, illetve bejöhetett a germán népek megtérése alkalmával valami az ősi germán jogból. Annyival is inkább elfogadhatjuk ezt, mert a germánok, épúgy mint Európa majdnem valamennyi népe, a keresztyénséget nem belső lelki kényszerből, nem meggyőződésből vették fel s életük felfogásában továbbra is a régiek maradtak. Anselmus germán úemesi származású, fiatal éveiben maga is lovagi életre készül. Benn él a germán világ légkörében s azok a behatások, azok a felfogások, amelyek fiatal éveiben lelkének puha viasztáblájára ráiródnak, meg­maradnak benne akkor is, amikor már a kolostorok csöndes dolgozószobáiban neveli a noviciusokat, avagy írja könyveit. Ennél a kérdésnél sokkal fontosabb az, hogy Anselmus tana mennyiben felel meg a biblia szelle­mének, mennyiben fogadható el. (Folyt, köv.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom