Dunántúli Protestáns Lap, 1931 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1931-03-22 / 12. szám
Negyvenkettedik évfolyam, 12. szám. Pápa, 1931 március 22. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE •............................................................... MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ................................................................ FELELŐS SZERKESZTŐ: PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. IGAZG. PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ A házasság védelme. Apokaliptikus időket élünk. A társadalom figyelme napról-napra nagyobb érdeklődéssel fordul az egyház felé. Ettől várja egyre nyomorúságosabbá váló életünk száz és száz nyavalyájának a gyógyulását. Szövetségek, társulatok, testületek vetik fel mindig több oldalról az erkölcsvédelem, a családvédelem, a házasságvédelem problémáit. A nagy történelmi egyházak maguk is kezdenek a rendkívüli jelenségek hatása alatt életalakító hivatásukra ébredni és nemes versenyben indulnak menteni mindazt, ami Isten akaratából menthető. Ezúttal nem kisebb jelentőségű ügyről szeretnénk egyet-mást elmondani, mint aminő a házasság védelmének a kérdése. Helyesebben akarjuk szándékunkat kifejezni: a házasságra nevelés kérdésének egyházi szolgálatáról óhajtanánk valamit szólni református nyomokon. Nem tudományos elmélkedést kívánunk folytatni a házasság lényegéről, isteni rendelésen nyugvó voltáról, a közösség fel- vagy nem felbontható természetéről, csupán egy-két módot látunk szükségesnek, régi mesgyén haladva, pasztorális szempontból érinteni. V,an-e azonban parancsoló szükségesség a házasság, mint isteni intézmény tisztaságáért és nemességéért apostoli fegyverzetben harcot indítani? Erre a kérdésre megfelelt klasszikus veretű enciklikájában nemrégen a római pápa. A jó házasságra, erre a nemes állapotra nevelni kell a feleket! Egyháza harcos katonáit ekként oktatja a pápai szózat: »Mindez, Tisztelendő tesvérek, nagyrészt a házastársaknak kellő előkészítésétől függ. Valóban nem lehet tagadni, hogy a boldog házasság biztos alapja is és a szerencsétlen házasság romlása is már a gyermek- és ifjú kortól fogva készül és alakul az ifjak lelkében«. — A magyar kath. egyház papjai gyakorolják is derekasan a kívánt nevelés munkáját. Szigorúan fegyelmező erővel és nagyszerű lélekgondozói szellemmel ragadják meg a házasulandókat azáltal, hogy kánoni és gyakorlati jogszabályok szerint megkövetelik a házasságra lépők személyes jelentkezését, beiratkozását, eszközük pontosan a templomi hirdetést és ezen pasztorális előkészítés koronájául, hogy ezáltal legfenségesebben kifejezésre juttassák és megpecsételjék az egyház és a házasság közti benső kapcsolatot, a jegyes párokat a frigykötés előtt meggyóntatják és megáldoztatják. Vájjon református egyházunk miként gyakorolja a házasságra nevelés kötelességét? Milyen előkészítő eszközök alkalmazásával bizonyítja meg, az esketés szertartásán kívül, evangelizáló, azaz istenországát terjesztő, a legáldottabb közösség állapotába bevezető hivatását? És minő eljárással szolgálják e tekintetben is a ref. lelkipásztorok seregei nagymultú egyFÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDŐ^ házunk tekintélyét és képviselik szociális vonatkozásokban vonzó erejének érdekeit? Ha magunkba szállunk és a házasságra nevelés érdekében alkalmazásba vett módszerünket lelkiismeretesen megvizsgáljuk, meg kell vallanunk, hogy egyházfegyelmünk meglazulásával párhuzamosan nagyon alászállott nevelésünk értékszinvonala. Néhány somogyi községünk nemcsak az egyke-rendszer, hanem az elválások alapján is rekordot állított fel. Nem az a baj gyökere, hogy református elvi alapon a házasság nem »üdvbiztosító szentség« és a református felfogás nem tudna eszményi alapot adni a házasélet alá. Református egyházunk igenis vallja Pál apostollal (L. Ef. levél 5:22—33), hogy az anyaszentegyház alapkövei isteni rendelésen a keresztyén házasságok; éppen ezért a házasságnak is tisztának, megszenteltetettnek, dicsőségesnek kell lennie. A kettő között olyan szoros és fenséges a látható és láthatatlan viszony, hogy ez a Krisztus királyságának misztériuma már. »Felette nagy titok ez«: mondja a férj és felesége életközösségéről és az ^.nyaszentegyházról az apostol. Éppen a házasságról alkotott eme magasztos elgondolás kötelezi újtestamentomi alapon a ref. egyházat felvenni és folytatni a lelki harcot a házasság szeplőtelenségéért. Mostani erőtelenségünk magyarázatát jórészben abban találom, hogy a házassági jogról szóló 1894: XXXI. t.-c. életbeléptetésével nagy hibát követett el a magyarországi ref. egyház. A házasságról vallott szabadabb elmélet súlyos rést ütött az egyház tekintélyén és eddigi közéleti befolyásán. A lelkészek sok gyülekezetben, félreértve az új idők szellemét, megtántorodtak a szabadelvű eszmék nyomása alatt. Először felhagytak a »kézfogás« néven ismert jegyesoktatással, pedig ez az egyházi gyakorlat igen népszerű és kiváló nevelő eszköz volt a lelkipásztorok kezében. Lassanként elkopott a személyes jelentkezés is. Az állami anyakönyvi hivatal küldött a beiratkozott jegyesekről egy »Értesítőt« az egyház számára is és ezt elvitte a szülő vagy a násznagy, vagy egy családtag a paphoz. Egyik helyen aztán a lelkész kihirdette a házasulandókat 3-szor, másik helyen 2-szer vagy 1-szer, vagy egyszerse, mert az lett a felfogás: Minek az? A házasság érvényességén nem változtat. Kevesebb a dolog ezzel is. Majd esküvőre eljönnek. Ez a fontos!... Lelkipásztor és nép felesleges parádénak ítélve ezeket a szokásokat, lassanként feledésbe ment s divatját múlta sokfelé a szép, ősi gyakorlat. Hiába való volt egyetemes konventünk tájékoztató »Utasítása« (1895. év) az egyházi esketéssel kapcsolatban lelkészek és híveik eljárására nézve: »1. §. ...tekintve, hogy eddig is az egyházi kihirdetés nemcsak a házasság érvényességének kelléke, hanem a vallás és egyházi élet egyik ápolója volt, — jövőre nézve pedig különös mód és alkalom arra, hogy ál-
