Dunántúli Protestáns Lap, 1931 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1931-10-18 / 42. szám
Negyvenkettedik évfolyam. 42. szám. Pápa, 1931 október 18. FELELŐS SZERKESZTŐ: DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. IGAZG. PÁPA, FÖMUNKATÁRSÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR.TÓTH LAJOS THEOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK. r Épül a pápai templom. Akár kételkedtek, akár hittek benne, mindeneknek örömmel és isten iránti hálával eltelve jelentjük, hogy épül a pápai templom. 31 év telt el azóta, mióta készül a pápai gyülekezet megépíteni a maga új templomát. 31 esztendő! Óh de sok remény, óh de sok csalódás, óh de sok harc és próbáltatás vonult el azóta felette! Ennek a 31 esztendőnek első fele tele volt tervezgetéssel, reménykedéssel, számítással, bizakodással, a célra bizton törő munkával, áldozattal, az anyagi eszközöknek diadalmas előteremtésével, a pénzeknek fáradságos gyűjtögetésével és összegyűjtésével. De az idő derekán, amikor már-már készen volt minden, amikor már csak kezdeni kellett volna azt, amiért történt minden, az álmok, a remények megvalósulásának hegyfokán: jött a leégés, a pusztulás, az összeomlás! Agyak — hiába terveztetek, lelkek — hiába égtetek; gondolatok — hiába szárnyaltatok; kezek — hiába dolgoztatok; szivek — hiába hevíthetek, álmodtatok és áldoztatok! A sok »hiába« felett való kesergéssel, könnyezéssel, fájdalommal, kínlódással, majd újra való fölemelkedéssel, tervezgetéssel és nekilendüléssel telt el a 31 esztendő második fele. És íme most: épül a pápai templom! Lelkem előtt megjelennek azok, akik kezdeményezték ezt a mozgalmat; akik harcolták a »hitnek harcát« férfias elszánással, lankadatlan akaraterővel, — de már temetőben nyűgös znak. Kis József! Könynyem kicsordul, szivem ellágyul, mikor fölidézem emlékedet. Előttem fekszik sajátkezű »Tervezgetés«-ed; látom, amint rakod egymás mellé gyöngybetüidet, amelyekből kirajzolódik a templom és iskolák elhelyezésének és építésének képe. Olvasom »Indítvány«-ódat: »Tisztelettel indítványozom, miszerint egyházközségünk eszközölje ki Pápa városánál, hogy a színházat mi, kissé megnagyobbítva és megemelve, áthelyezhessük az ó-collégium egész telkére; a szinház-téren pedig templomot építhessünk magunknak«. Látom aztán, hogy mennyit Írsz, kopogtatsz, zörgetsz, prédikálsz, fáradsz pápai papságod ideje alatt mindenfelé ezért a templomért. Ujjaid azóta elkoptak, ajakid elnémultak és porladó szived édesen nyugszik odalent a pápai temető hantjai alatt, az anyaföld csöndes ölében., Édesen nyughatsz. Amiért annyit fáradtál, im, a megvalósulás felé közeleg: épül a pápai templom. Nem lehet megilletődés és meghatottság nélkül elmenni Veszprémvármegye és Pápa város akkori vezetőségének emlékezete mellett. A legnagyobb hálával, kegyelettel és szeretettel emlékezünk Fenyvessy Ferenc főispánra, Mészáros Károly polgármesterre és Pápa város akkori képviselőire és atyáira, »akik szivvel-lélekkel támogatták a szép tervet és elősegítették annak létesülését«. Kegyelettel emlékezünk a város képviselőtestületére, amely átadta a mostani színháziért a református egyházközségnek templomhelyül. Hálával és szeretettel gondolunk a város mostani vezetőségére és képviselőtestületére, amely nemcsak előzékenységet, de valóságos készséget és szeretetet tanúsított irántunk tervünk keresztülvitelénél és a 60.000 pengő anyagi hozzájárulást is a szeretetnek és a lelkességnek feledhetetlen nyilvánulásai között határozta el. Ez az egyik főtényezője annak, hogy ma örömmel mondhatjuk: épül a pápai templom. A tiszteletnek, a szerető ragaszkodásnak és az elévülhetetlen hálának érzésével állunk meg egyházkerületünk bölcs kormányosai, vezérei: püspök urunk és egyházkerületi főgondnok urunk előtt. Ha már 1901-ben is elmondhatta a pápai lelkész, hogy mély hálára kötelezte őt az a meleg rokonszenv, amellyel az egyházkerület részéről találkozott, hatványozott mértékben elmondhatja ezt ma a pápai gyülekezet nemcsak az egyházkerületről általában, hanem különösen annak vezetőiről, akik e súlyos próbáltatások idején gondviselésszerüen vigyáznak gyülekezeteinkre és őrködnek azoknak épsége, jóléte, biztonsága és jövendője felett. Az ő szemük állandóan rajtunk nyugodott, szivük melegített, szavuk biztatott, szeretetük lelkesített, kezük segített, emelt és bátorított bennünket. Szeretetük, amellyel betakarják az egész kerületet, állandóan felénk sugárzik és ilyen szeretetnek sugaraiban nem lehet csüggedni, tétovázni. Ez a másik nagy tényezője annak, hogy épül a pápai templom. Rossz időben kezd épülni a pápai templom. Mondogatják is sokan: ilyen lehetetlen rossz időben, ilyen »nehéz viszonyok között« hogyan lehet belé kezdeni? Az idők gonoszságát és a viszonyok nehézségét magunk is érezzük. De abban, hogy ilyen szörnyű nehéz időben építkezünk, stílszerüséget és mindenesetre gondviselésszerüséget látunk. Hát mikor épültek a kálvinista templomok jobb időben? Talán régen úgy ment, hogy: most igen nyugalmas, jó idők járnak, felettünk békés csillagok ragyognak, pénzünk és erőnk van bőven, hát építsünk templomot?! Mi az ellenkezőjét tanultuk. A rossz viszonyok dacára is meg kellett hát kezdeni az építést, mert ha el nem kezdjük, soha el sem is végezzük. És mert ha igaz is, hogy: »számláld meg«, de az is igaz, hogy: »kezdj hozzá, ne félj; az Isten veled lészen«. Ebből a gondolkozásból sarjadt ki az az elhatározás, amelynek folyományaképpen ma azt jelenthetjük, hogy épül a pápai templom. Az Isten veled lészen. Ez az ige a mi igénk, őbenne bíztak Atyáink; Őbenne bízunk mi is. És tudjuk, hogy amint atyáink nem szégyenültek meg, mi sem szégyenülünk meg. »Mert szégyent nem vallanak, akik Hozzá esedeznek. Azok pironkodjanak: Akik hitetlenül élnek«. Ezt az igazságot ezerszer megtapasztaltuk, azért benne feltétlenül hiszünk. Azért jelentjük boldogan, Istenbe vetett bízó hittel: épül a pápai templom. ólé Sándor.