Dunántúli Protestáns Lap, 1931 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1931-09-06 / 36. szám
152. oldal DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1931. A főiskola és nemzeti törekvéseink. Irta: Dr. Antal Géza püspök. Mély megilletődésse! állunk meg a jubiláló főiskola ünnepélyén s önkéntelenül végig suhan gondolatunk az elmúlt négy évszázadon s annak vérzivataros történetein. Öt évvel azután, hogy a mohácsi vész majdnem a holtak sírjába fektette nemzetünket, mint az új életnek biztatást nyújtó első kezdete, kezdi meg a főiskola működését s folytatja azt a két király korában épen úgy, mint a 150 éves török uralom alatt. Megéri a szigetvári hős vértanú halálát, Bocskay, Bethlen felkelését, a Bécset ostromló török sereg pusztulását, Budavárának felszabadulását, átéli Thököly, Rákóczi szabadságharcait, a száműzött fejedelem s hű környezete elmúlása idején maga is száműzetésbe megy, hogy a XVIII. század végén egész Európán átvonuló szabadságeszmék hatása alatt visszanyerve szabadságát, új életre keljen s megvalósíthassa büszke címerének jelmondatát : „szabadon tenyészik“. És látjuk ezt a főiskolát a XIX. század elején, mint elsőt azok között, akik a magyar nyelv jogait a tanításban is érvényesíteni kívánják; mint elsőt azok között, akik a magyar irodalom új életre keltése terén kiváló érdemeket szereztek; mint elsőt azok között, akik a nemzeti irodalmat a virágzásnak addig nem ismert fokára emelik s halhatatlanokkal ajándékozzák meg nemzetünket; mint elsőt azók között, akik a szabadságharc véres tusáiból kiveszik a maguk részét és mint elsőt azok között, akik a század végéig egész nagy országrészre kiterjesztik a maguk áldásos működését. És látjuk ezt az ősi főiskolát a világháború napjaiban, mikor fenyegetett nemzetünk védelmére siet tanár és tanítvány, hogy ha kell, hősi halálával pecsételje meg azokat a szent eszméket, amelyeket a főiskola falai között ihletett ajkakról szítt magába s mikor a világháború után bajokkal küzdve, „megfogyva bár, de törve nem“ folytatta a maga messze kiható áldásos működését. A főiskolának ezen hosszú életfolyamán, mint veres fonál húzódik át a nagy gondolat, melynek évszázadokon át szolgálatába szegődött, a magyarság szellemi és erkölcsi színvonala emelésének és a nemzeti egység kifejlesztésének nagy gondolata. Épen úgy, mint gróf Széchenyi, a legnagyobb magyar 1825 óta kifejtett munkásságával, a főiskola újra alapítója, Mándi Márton István már negyedszázaddal előbb a nyugatra hivatkozik s a fejlett nyugattal hasonlítják össze a mi fejletlenségünket csak azért, hogy a magyarságot kiemelve a hosszú háborúk szülte tespedés korszakából, felemelhessék oda, ahol a boldogabb nyugati nemzetek állanak. Nem ok nélkül való, hogy a legnagyobb magyar sajátkezüleg dedikálta műveit a pápai főiskola könyvtárának, mert ebben a főiskolában az ő szellemének és törekvéseinek megértőjét s eszméinek propagálóját látta, aminthogy ez a főiskola egyrészt a magyarság kulturális színvonalának emelésével, másrészt azzal, hogy ebből a kulturális törekvésből senkit kizárni nem akart, aki magyarnak vallotta magát, tényleg a legnagyobb magyar eszméit igyekezett megvalósítani. A nemzeti egységnek ez a nagy gondolata hatotta át a XIX. század nagy tanárainak és tanítványainak lelkét, kiknek névsora egyformán hirdeti azt az érdemet, melyet a főiskola szellemi kiképzésükkel a magyar nemzet iránt szerzett, mint azt a törekvését a főiskolának, hogy a magyar és a magyar között ne engedjen válaszfalat emelni, hanem egyesítse az erőket ennek az országnak naggyá és virágzóvá tételére. Reméljük és óhajtjuk, hogy a főiskolának ez a kettős törekvése megmarad vezér-eszmének a főiskola kebelében továbbra is s a most 400 éves jubileumát ünneplő főiskola megéri ezeknek a vezér-eszméknek diadalát, amikor a kultúrában egyre magasabb fokra emelkedő magyarság a nemzeti egység eszményében újra egyesülni látja e nemzet fiait határokon innen és határokon túl. Hálás emlékezés a pápai kollégiumról. Testi gyengeségem miatt már évek óta nem utazhatom és nem vehetek részt nyilvános ünnepeken. Őszinte mély fájdalommal kell most is a pápai ritka szép jubileumtól távolmaradnom. De legalább lelkileg akarok ott lenni a szent örömmel vigadozók sorában. Kedves kollégám, a szerkesztő, e becses lap jubileumi számában ad helyet, hogy én is szóhoz jussak. A pápai diákszövetség szives felhívására már korábban, hosszabb cikkben is megírtam pápai diákköri emlékeimet, melyek, úgy tudom, novemberben fognak a Diákalbumban megjelenni. De most a szép ünnepnapok hatása alatt is meg kell emlékeznem1 az én kedves szülővárosomról s benne lelki dajkámról, az ősi református kollégiumról, amely mint igazi Alma Mater vette szárnyai alá ezelőtt majdnem hatvan évvel az evangélikus diákfiut is. Eszembe jutnak kedves tanáraim, közöttük több kiváló tudós és tanulótársaim, ma is szeretett barátaim, de saj,nos, felettébb' megritkultak soraik. Beszélni szeretnék a szellemi hatásról, a lelki benyomásokról, melyeket az ősi iskola régi, egyszerű csarnokaiból theologus pályámra magammal vittem. Mi még a mai leányiskola helyén, az úgynevezett új kollégium udvari földszintes balszárnyán tanultunk, sőt egy évig az ókollégium egyemeletes részében is a Szent László utcában. Édesapámnak, a balfi német lelkész fiának Pápára települése is már a kollégiummal van kapcsolat-