Dunántúli Protestáns Lap, 1931 (42. évfolyam, 1-52. szám)

1931-06-21 / 25. szám

Negyvenkettedik évfolyam.

25. szám.

Pápa, 1931 junius 21.

FELELŐS SZERKESZTŐ: PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. IGAZG. PÁPA, FŐ- .Ól, FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL. ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ @3® TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK.

Imádkozó őseink*

A XVI. és XVII. század magyar ref. imádságoskönyvei mindenikére el lehet mondani azt, amit Szekfií Gyula Batizi András munkájáról mond: »Számtalan társaival együtt a XVI. század szegény magyarjának, az adott helyzetben, egyetlen vigasztalója, morális és kulturális felemelkedésének egyetlen eszköze volt. Ezért kell a másvallású magyarnak is ineghatottan forgatni ezeket az elnyűtt könyveket... bennük sokat szenvedett nemzedékek találtak Istenben való megnyugvást, gyűlölködés nélküli emberszeretetet, az emberi halhatatlan lélek megbecsülését. Az ilyen vigasztaló könyvecskék már cimükben is kifejezik, hogy a szegény bűnöshöz készülnek lehajolni és őt a lelki vigasz útjára vezetni«. A református magyarok számára kétszeres meghatottságot jelentenek ezek a könyvek, mert nemcsak nemzeti és irodalomtörténeti kincsek, hanem tulajdon lelkének is a darabjai a kultúrtörténeti (és nem egyszer politikai történeti) fontosságú áhítatirodalmi munkák. Mint ahogyan Macaulay Bunyant Múlton mellé helyezte, úgy mi is egyvonalra állíthatjuk Zrínyinek munkálkodását a Medgyesi Praxis Pietasa-val. Az a vallás, mely annyira áthatotta nemzetünknek a lelkét, hogy a XVI. és XVII. század irodalmi emlékeinek túlnyomó része református imádságos- és énekesköny, az a vallás formálta, és alakította a népnek költői képzeletét, kifejezési készségét, elhatározásait, aspirációit és politikáját is. Az ember életének csúcspontja kegyessége lévén, minden egyes korszak áhítat-irodalma mérlege lehet a nemzet, kisebb vagy nagyobb közösség lelki alkatának. Semmi sem szoktatta még jobban az embert és a magyar nemzetet is a tulajdon leikével való foglalkozásra, mint a régi magyar irodalomnak nyomtatásban fennmaradt emlékei. Imádkozni természetes kötelessége és sorsából, lelkületéből, keresztyénségéből folyó mestersége lett a magyarnak, mint ahogyan egyik asztali beszédében mondja Luther: »Wie ein Schuster einen Schuh macht und ein Schneider einen Rock, also soll ein Christ beten. Eines Christen Handwerk ist Beten«. Kiválóan hősi és alkotó és másfelől kiválóan szenvedő korszakunknak »nagyon mélyről és nagyon erősen kellett táplálkoznia, hogy tettben és tűrésben, győzelemben és megaláztatásban egyaránt oly magasra jusson«. (Révész Imre.)

A református imádság, különféle hatások és irányok kiegyensúlyozott elfogadásával, meg tudta őrizni magát attól, hogy élménynélküli ceremóniává, vagy forma- és talán egyházi közösségbomlasztó, mértéknélküli subjektivizmussá változzék át. Apafy fejedelem eltiltotta a terjengő, hosszadalmas imádságokat,

* Mutatvány Incze Gábor „A magyar református imádság a XVI. és XVII. században“ c. most megjelent munkájából, melynek ismertetésére még visszatérünk.

melyek a puritánizmusnak voltak kinövései és elrendelte a közönséges templomi imádságos könyvek használatát. Rendelkezése megszüntette ugyan az egyik fogyatékosságot, de a másik bajt eredményezte, azt, hogy a könyörgésekbe gépiesség és lélektelenség költözött be. Az intézkedés kiegyensúlyozását meghozta a gyászévtized, mikor Istenét mindenki, egyes ember vagy összeverődő gyülekezet, úgy kereshette és találta meg, ahogyan épen tudta.

Az imádságos könyvekben, melyek közt vannak magános használatra szántak épúgy, mint a gyülekezeti istentiszteleten elmondottak vagy felolvasottak, annyi lélek és megrendítő élmény, keserű tapasztalat és istenben való örvendező megnyugvás van, hogy a lüktető kegyesség láttán erősödik feltevésünk, hogy a tárgyalt korszakban sokkal jelentősebb helye volt az imádságnak a prédikáció mellett és felett, mint pl. manapság van. A prédikációk ezekhez az imádságokhoz képest messze elmaradnak. Az eszmény, hogy a legfeltétlenebb erőnek megragadását és legszentségesebb pillanatot a gyülekezeti istentiszteletben Istennek gyülekezetét megragadása és a gyülekezetnek Istenhez való jutása az imádságban történjék, ezekben az imádságokban valóra válott. Nem függelék és előkészítő volt az imádság, hanem az istentiszteletnek megelevenítő lelke.

Az imádság, főleg a gyülekezeti imádság, Ravasz László fogalmazásában, nem világkormányzási eszköz, hanem Isten erőinek felfogási módja. Általa válik az ember Isten eszközévé, Isten jósága és kegyelme új bizonyságainak meglátójává, aki Isten akaratához fordul és ezáltal nem sejtett lehetőségek nyílnak meg előtte az örömre. Az imádságban legnagyobb kincs Istennek a szemlélete. »Gottes Antlitz sehen, ist das eigentliche Wesen des Gebets« — állapítja meg Luther azt az igazságot, amit a LXXX. zsoltárunk fohászba öntve fejez ki: »Jelenjél meg világoson!« Isten jelenléte, Isten dicsősége a kiindulópontja és célja az imádságnak. Ennek a két századnak minden imádsága abból az alapvető motívumból indul ki; hogy Istennek akarja átadni magát és szolgálatába akar állani az erőtlen, bűnös lélek, ki ezáltal szeretne felemeltetni elvetettségéből és hódolattal, hálával telik el, ha érzi magán lelkiismereti marcangolásainak megszűnését, Isten kegyelméből, Jézus Krisztus érdemére emlékezéséből, a Szentlélek tisztító, tüzes munkálkodása által.

Kérdés, hogy a leirt imádság, az irodalmi formába öntött áhítat valóságos áhitat-e, igazi élményeket tükröz-e vissza? Heiler szerint »Echtes Beten verbiergt sich in zarter Keuschheit von profanen Augen und Ohren«. Nehéz leírni a szívdobogást, az álmokat, nehéz írásba foglalni a lélek lélekzetvételét, Istennel való társalkodását. A nehézség azonban nem lehetetlen. Ha lehetetlen volna, nem lehetne szó gyű-