Dunántúli Protestáns Lap, 1930 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1930-01-12 / 2. szám
6. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 1929. fölött. Nagyon sok embert magával sodort a személyiségének közvetlen hatása, heves és buzgó érzésekre lobbantott a beszéde, — de aztán milyen nagy részüknél szertefoszlott ez a lelkesedés, mint a buborék! Nem volt mögötte komoly tartalom, nem voltak olyan mélyebb indítékai, amelyek állandóvá tehették volna. A köves talajra esett magnak, amint példázatában jellemezte, — »nincs gyökere benne«. Ugyanígy mindmáig, Jézus alakja olyan varázslatos, eszményei olyan megragadóak, az önzetlenség első lovagi vállalkozásait olyan öröm jutalmazza, hogy sok ember készségesen magáévá teszi azt az életet, amelyet Ő hirdet. De az igazi szolgálatnak göröngyös az útja. Az emberek, akiknek segítségére igyekszünk lenni, makacsoknak, hálátlanoknak, javíthatatlanoknak bizonyulnak. Rosszal fizetnek a jóért. Ragaszkodnak azokhoz az állapotokhoz, amelyekből éppen meg szeretnők menteni őket. A legnemesebb lélek is abba a kisértésbe esik néha, hogy Keats szavaival felkiáltson: »Az emberi természetet csodálom, de az embereket ki nem állhatom!« Az, aki a társadalom javát szolgáló ügyekre tette fel az életét, mityen lomha-lassúnak látja sokszor a haladásukat és milyen tekervényesnek és kínosan nehéznek az ígéret földje felé vezető utat! Az alpesi hegycsúcsokról azt szokták mondani, hogy a hegymászó egymásután három benyomást nyer róluk; az első, hogy »teljességgel megközelíthetetlen«; a második az, hogy »veszélyes kapaszkodó«; a harmadik az, hogy »kellemes nyári kirándulás«. De mennyi időbe kerül, amig a társadalmi átalakulás magaslatai is ilyen megmászott és legyőzött csúcsokká válnak! Mindennek eredményeként eleve is biztosra lehet venni, hogy azok közül, akik elkezdik a keresztyén szolgálat életét, csak egy kis töredék fog kitartani mindvégig. A hajó vizrebocsátása fényes ünnepség szokott lenni. Üdvrivalgás és zeneszó kíséretében, zászlódíszben pompázva siklik a tengerre az új alkotmány. De minden öreg tengeri medve jól tudja, hogy nem a vizrebocsátás a hajó próbája. Amikor bőg az északi szél és a hullámok az árbocig csapnak fel, állja-e majd akkor a vihart és partot ér-e, amikor más hajók eltűnnek a mélységben? Ilyen szigorú próbára teszi a szolgálatos életet is az emberi gonoszság, tudatlanság, hálátlanság, nehézkesség, elvakultság, fásultság. A szolgálni akaró embernek végeredményben önmagában kell bírnia erőforrásait, önnön diadalmas személyiségében, amelyet vihariálló erők, kiirt hat at la ti hit és soha el nem homályosuló reménységek éltetnek. Csak az így felszerelt személyiség járhatja végig győzelmesen az állhatatos és áldozatos szolgálat útját. Ha úgy az egyéni, mint a társadalmi szolgálatnak a végső sikere is, az állhatatossága is a lélek belső erőforrásaitól függ, akkor nyilvánvaló, hogy nemcsak a keresztyén élet csordul ki szolgálatában, hanem viszont az igazi szolgálatnak van egyenesen szüksége azokra az éltető keresztyén bizonyosságokra, amelyek által diadalmassá válhatik az emberi lélek. Az emberi élet legnagyobb tragédiája nem a testi szegénység, hanem a lelki összetöröttség, — és azt meg lehet találni előkelő negyedekben csakúgy, mint külvárosi sikátorokban, palotákban csakúgy, mint viskókban; egyetemeken csakúgy, mint a züllött korcsmákban. Lesújtja az embereket a fizikai világ végtelen mindensége, mig végül úgy tűnik fel nekik, mint egy óriási könyörtelen gépezet, amelynek nincs egyáltalán lelki eredete, jelentése, célja és rendeltetése. Töri-zúzza az embereket a szenvedés, mig végre lényük legbelsejében is megnyomorodva, valósággal vánszorognak már csak az életen át, Isten nélkül, reménység nélkül. Ostorozza az emberek lelkét a bűn és mint ahogy a megvert kutya visszatér és megnyaldossa a kezet, amely az ostort suhogtatta felette, úgy keresik fel ezek a megbabonázott lelkek is mindújra azt a vétket, amely romlásukra tör. Morzsolja az emberek lelkét a reménytelenség, mig végre úgy nézik az emberek társadalmi életét, hogy nem tudnak már lelkesedni semilyen ügyért sem és nem tudnak bízni semilyen jobbulásban sem. Az ilyen lelki kiábrándultság, hitetlenség és reménytelenség áldozatain mit sem segít a kézzel véghezvitt szolgálat. Dolgok, amiket odanyujtanánk nekik, haszontalanok az ő bajukban. Ezekben a legmélyebb szükségletekben lélekre van szükségük az embereknek, olyan emberek lelkére, akik maguk is győzelmes életet élnek. Palmer Freeman Alisznak, a Wellesley-leányfőiskola első igazgatónőjének szemére hányták, hogy miért nem szerepel többet a nyilvános közéletben; amire ő, a személyes szolgálat vágyától eltelt leikéből, ezt a választ adta: »Az egyes ember számít igazában. Bele kell árasztanunk magunkat az emberek leikébe, ők majd hatással lesznek másokra, azok megint másokra, és így hat tovább az életünk végnélkül.« Szivbeli helyesléssel fogadjuk talán a személyes hatás által való szolgálatnak ezt a programmját. De jó megkérdeznünk magunktól: Van-e valami olyan gazdagsága a személyiségünknek, amiért nem közömbös a világra nézve, hogy beleárasztjuk-e a lelkünket másokba, vagy nem? Hány ember van, aki vágyvavágyik önmagát adni, de ez az ajándék olyan szegényes, hogy minden buzgólkodásank mellett sem lesz attól gazdagabb a világ! A Mester szemében a szolgálat sokkal mélyebb és bensőségesebb feladat volt, semhogy könnyed sietséggel vállalkozott volna rá. »Őéret tűk« —Ő mondotta — »megszentelem magamat.« Sir Frere Bertalan egyszer egy skót uriházhoz utazott látogatóba. A ház ura kiküldötte elébe egyik szolgáját az állomásra és valamilyen leírást akart adni, amelyről könnyen felismerhető lesz az érkező vendég. »Ha befut a vonat,« — mondotta végül szolgájának, — »látsz majd egy magas arat, aki valakinek segítségére van.«. Ez a keresztyén életeszménynek is példázata. Hatvan emberöltő élete fölött ott tornyosul Annak az alakja, akinek varázslata és hatalma alól nem vonhatja ki magát többé az emberiség. Benne tökéletesen egyesül a nagyság és szolgálat. És a világmindig ráismer, hogy az Ő lelke éled fel újra e földön, valahányszor valakiben párosul a magasba növekedett lélek a megalázkodó szolgálattal. Ebből a gondolatból azonban nem az következik, hogy előbb ki kell fejlődnie bennünk a kellő lelki életnek és azután kell elindulnunk a szolgálatra. A győzelmes személyiség és a szolgáló munka nem ilyen időrendi egymásután viszonyában állanak egymással. A kettő együtt nő, kölcsönösen fejleszti egymást és nélkülözhetetlen az egymás teljességéhez és virágzásához. Amint olvassa az ember az Újtestamentumot, meggyőződik róla, hogy a zsidókhoz írott levél (6:4—5.) hű leírását adja az első keresztyén nemzedék túláradó életének s amikor a leírás csúcspontjára érkezik, a dolog lényegére mutat rá találó szavakkal: az első keresztyének »megizlelték a jövendő világnak erőit«. Hittek abban, hogy erre a földre el fog jönni az igazság új világa, amelyben dicsőséges beteljesedésre jutnak majd Istennek ősidők óta érlelődő tervei. Ezt a jövend ővilágot szerették teljes szivükkel, eszményeire felesküdtek egész odaadásukkal, és érette ké