Dunántúli Protestáns Lap, 1930 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1930-02-16 / 7. szám

1929. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 31. oldal. tyén egyházak nem kezdtek ébredezni. Az ébredező keresztyén lelkiismeret már a háborút megelőző évek­ben felvette a harcot a tékozlás ellen. A cserkészmoz­galom meghonosodása, az ifjúsági konferenciák össze­hívása és a bibliakörök megalakulása mind egy-egy fontos hadmozdulat volt a tékozlás elleni küzdelemben. A háború szerencsétlen befejezése után még vilá­gosabb lett minden gondolkozó magyar ember előtt, hogy a tékozlás, bármilyen formában jelentkezik is, egyértelmű a nemzeti öngyilkossággal. Ennek a belátás­nak tulajdonítható, hogy az iskolákban felsőbb intéz­kedésre minden évben egy alkalommal külön is szóvá tesszük a takarékosság nemzeti jelentőségét. Hogy pedig nemcsak anyagi javainkkal, hanem testi és lelki erőink­kel is hűségesen kellene sáfárkodnunk, ezt ma sokkal több (de még mindig nem elég) hang hirdeti, mint háború előtt. Különösen a cserkészet és a kér. ifjúsági mozgalmak vallják ezt prograrnmjuknak. Bármilyen sokra becsüljük is ezeknek a tényezők­nek a- munkáját, szomorúan kell elismernünk, hogy hatásuk a középiskolák tanulási frontján alig érezhető. Nem állíthatjuk, hogy a konferenciázó vagy cserkész­­kedő diákok iskolai munkája általában öntudatosabb és gyümölcsözőbb volna, mint a többieké, sőt arra is van eset, hogy aki teljesen beleveti magát egyik vagy másik ifjúsági mozgalomba, még kevesebb érdeklődést mutat iskolai kötelessége iránt. Hogy itt valami nincs rendjén, az nyilvánvaló. Legalább heti 30 órát időzik a diák az iskolában s ha ezeket elfecsérli, nem lehet vigasztalás ránk nézve az, hogy egy pár délutáni- szabad óráját cserkészösszejöve­telen vagy bibliakörben, tehát jó munkával tölti. Hosszadalmas volna itt felsorolni, melyek az okai a magyar diák átlagban gyarló munkateljesítményének. Elég most rámutatnunk arra az igen fontos körülményre, hogy a felnőttek társadalmában is igen kevesen vannak tisztában a munka erkölcsi jelentőségével. Jellemző erre a közfelfogásra az az egyébként jogos, de helytelenül megfogalmazott követelmény, hogy az iskola ne csak tanítson, de neveljen is. Mintha bizony a nevelésnek csak direkt útjai volnának s az a tanár, aki hűséges munkára szoktatja tanítványait, nem végezne egyúttal nevelő munkát is! Amikor tehát a cserkészet és az evangéliumi diák­­mozgalmak hűségesebb munkateljesítményre buzdítják a középiskolás diákságot, a közvélemény részéről nem számíthatnak sok támogatásra. Ehhez járul az a sajná­latos körülmény, hogy az említett mozgalmak legjobb szándékuk mellett is igen gyakran hibás módszerrel munkálják a céljukat. Nagy bankót nyomnak a diák kezébe, de nem tanítják meg rá, hogy miképen for­gassa. A cserkészet kiadja a jelszót: Légy emberebb ember és magyarabb magyar; az evangéliumi mozgal­mak pedig únos-úntalan hangoztatják, hogy Jézus Krisz­tus a diákideál, de hogy ezek a jelszavak konkrét ese­tekben (pl. az Aeneis fordítása, vagy egy vegyes má­sodfokú egyenlet megoldása közben) mit jelentenek, azzal legtöbbször adósok maradnak. Karácsony Sándor most megjelent könyvében erről a holtpontról próbálja kimozdítani a diákot. Jól ismeri az emberi léleknek bujócskát játszó természetét, azt az ősi hajlamot, hogy bajaink okát nem magunkban, ha­nem a körülményekben szoktuk keresni. Éppen ezért először is sarokba szorítja a diákot és az első két feje­zeten át rávezeti erre a vallomásra: „Semmit se tudok“ és „Ma^am vagyok a hibás.“ Bizonyára lesznek olyanok, akik ismerve Karácsony­nak az iskolaszervezetre és a szokásos tanítási módra vonatkozó kritikai megjegyzéseit, meglepetéssel olvassák ezeket a sorokot. Pedig a szerző nem lett következet­lenné önmagához. Ebben a művében is elismeri, ha nem is részletezi, hogy a magyar középiskoláknak mint intézménynek vannak komoly hibái ; elismeri, hogy a tanár is ember, sőt némelykor gyarló ember; elismeri, hogy a szülők is hibásak, ha oda nem való gyerme­küket középiskolába adják és hibásak a tanulótársak is, akik hivatottság nélkül ülik meg az iskola padjait, de — és a hangsúly itt van — bármilyen fogyatkozásai vannak is az említett tényezőknek, mindamellett még a legkevésbbé ideális körülmények között is az iskola rengeteg nagyszerű alkalmat nyújt, amelyeket a diákság vagy fel sem ismer, vagy ha felismer, nem él velük. A III. fejezetben a szokásos tanulás részletes és konkrét kritikáját kapjuk. Eszerint a legtöbb diák azért végez gyümölcstelen munkát, mert hiányos programm és helytelen indítékok alapján méltatlan célkitűzéssel és rossz módszerrel dolgozik. Ez a munka a diák jellemét, kedélyét és egészségét egyaránt tönkreteszi. A IV. fejezet az egészséges férfilélek rajzából in­dul ki és ennek alapján részletesen megmutatja, milyen a jó módszer, a helyes programm, milyenek az egész­séges indítékok és milyen a méltó célkitűzés. Az V. fejezet mintegy az előző megállapítások próbájaként felveti azt a gondolatot: „Hátha máskép is lehetne ?“ Azokhoz szól, akik nagy fontosságot tulaj­donítanak a tanulás technikájának s a szerzőtől is ve­zérfonalat és tervezeteket várnának. Lépésről-lépésre ki­mutatja, hogy helytelen úton járnak s ezekben a szavak^ ban foglalja össze meggyőződését: „Mindenféle tervezet és vezérfonal kuruzslás, mert nem pótolhatja a diák­­lelkület újjászületését. Másrészt meg nem igazi segítség, mert a részletekbe bocsátkozik, tehát olyat igér, amit nem képes lelkiismeretesen elvégezni.“ (198. 1.) Ha valaki kiszakítva olvassa est a néhány sort, könnyen azt hihetné, hogy Karácsony Sándor is az ifjúságnak azok közé a fent említett barátai közé tarto­zik, akik aprópénzre nem váltható nagy bankóval fize­tik ki a diákságot. Támogatni látszik ezt a felfogást az egyes fejezetcímek biblikus megfogalmazása : I. Bűntudat. II Bünbánat. III. Bünvallás. IV. Újjászületés. V. Advo­­catus diaboli: VI. Jézus Krisztus jó vitéze (erről még nem is szóltunk). Á látszat tehát Karácsony ellen szól, de a valóságban nagy különbség van közte és azok között. A nagy jelszavak hangoztatói ugyanis nem ott tévednek, hogy nagy bankót adnak a diákság kezébe, hanem ott, hogy vagy nincs a bankójuknak ércfedezete, vagy nem mutatják meg, hogyan kell a nagy bankót aprópénzre váltani. Deduktív módszerrel dolgoznak s az ifjúság semmitől sem idegenkedik jobban, mint az „ex cathedra“ kijelentésektől. Karácsony Sándor meg van győződve arról, hogy a nyárspolgári okosság aprópénze nem elégséges egy felsőbbrendü diákiélek finanszírozására, éppen ezért a legnagyobb értékeket kínálja fel az ifjúságnak. De ami­kor nagy bankóval fizet, számos szemléltető példán meg is mutatja, hogyan lehet azt aprópénzre váltani. Mindig az adott helyzetből, a konkrét valóságból indul ki s biztos léptekkel vezet az ideálok csúcsai, a refor­mátus keresztyénség örök eszményei felé. D bármilyen világosan mutatta is meg a célt és a hozzá vezető útat, mégsem áltatja magát azzal, hogy könyve csalhatatlan csodaszer. Hiszi, hogy a tanulók sorában sem tartozik minden hivatalos a választottak közé, az ő könyve pedig csak a választottaknak szól, de a választottak nem okvetlenül azonosak a mostani jeles tanulókkal.

Next

/
Oldalképek
Tartalom