Dunántúli Protestáns Lap, 1930 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1930-01-26 / 4. szám
Negyvenegyedik évfolyam. 4. szám. Pápa, 1930 január 26. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ................................................................ MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ......................................................... FELELŐS SZERKESZTŐ: PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. IQAZG. PÁPA, FŐ- A FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL. ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDŐK. Aggodalmak, reménykedések. Aggodalmak között tárgyalták a közelmult kéthárom esztendőben teológiai főiskoláink tanári karai azokat a nehézségeket, amelyeket a lelkészjelöltek kötelező tanítói oklevélszerzése jelent főként a lelkészképzés tudományos színvonala tekintetében. Ezek az aggodalmak részben, talán jórészben ma is élnek, sőt némelyekben olyan mértékben nyilvánulnak, hogy egyenesen konventünk bölcseségére fellebbeznek s a már megkezdett Ielkésztanítói képzés helyett más módok keresését, más tervek felvetését kérik, amelyekkel az anyaszentegyház veszélyeztetett iskolái megmenthetők, a lelkészképzés alapjainak s ezzel egyházunk egyik fundamentumának megrázása elkerülhető. Teljes mértékben megértem, ha valakit egyházának és tudományának szeretete komor aggodalmakkal tölt el, mikor úgy látja, hogy lelkészképzésünket veszély fenyegeti. Szerintem azonban jogunk van az aggodalmak között is reménykedésre, sőt kötelességünk is a bizakodás. Ha valahol munkánkban rövidséget és hátratételt szenvedünk, meg kell próbálnunk több odaadással, jobb munkamódszerekkel elérni a régi eredményt. Keresnünk kell utat és módot, hogy azt a tudományos képzést, amely átlagosan talán csökkent valamit lehetőségében — ha nem okvetlenül valóságában is —, pótoljuk ki valamiképpen azoknál, akiknek igazán van kedvük, hajlamuk tudományos elmélyedésre. Próbáljunk bizakodást keltő mozzanatokat keresni abban az intézkedésben, mely egyelőre aggodalmat és kétséget támaszt lelkűnkben. Nézzük először is, hogy mennyi tanulmányi terhet rak a lelkészképzéssel párhuzamosan folyó tanítói képzés az ifjú teológusokra. Üj tárgyuk tulajdonképpen egy van: az ének. A zenét, a harmóniumozást már eddig is tanulták, ha csak az önként vállalkozók is. Tisztázatlan még a rajz és kézügyesség kérdése s esetleg még erre is fel kell venni egyik évfolyamon heti egy órát. E tárgyak sem együtt, sem külön nem jelentenek szellemi megterhelést, sőt az egyoldalú értelmi munka közben még némi üdülést is jelentenek, különösen ha jelöltjeink túl vannak a kezdet netezségein. Mégsem hallgathatom el, hogy tapasztalatom szerint éppen az ének- és zenetanulás csüggeszti egyikmásik ifjú Timótheusunkat, aki úgy gondolja, hogy gyengébb zenei hallásával és képességével a hangjegyekből való magánéneklést, amiből pedig neki gyakorlati tanítást kell tartania s vizsgát kell állnia, nem fogja tudni elsajátítani. E téren is a további tapasztalatok hozzák majd meg a döntést és nem az aggodalmak. De még az ének is jobban fog menni, ha akarattal és kitartással gyakorolja magát lelkészjelöltünk, mintha a kezdet nehézségein csüggedezve, lemond minden reményről. A többi tárgyak, amelyekből a lelkésztanító-jelöltnek a tanítóképzőben vizsgát kell tennie, vagy olyanok, hogy azokat különben is tanulja a teológián, vagy pedig olyanok, amelyeket már a gimnáziumban tanult. Az előbbiek a neveléstudományi tárgyak: ezekből a papnövendék amúgy is olyan kiképzést nyer, amellyel bízvást odaállhat a képzői vizsgákra, csupán bizonyos alkalmazkodás szükséges a népiskolai szempontokhoz és a gyakorlati tanítási munkához. Ezeknél még az eddigi óraszámot sem kell emelni; a tanítási gyakorlatok azonban időt kívánnak. Ennek legpraktikusabb megoldása az, hogy az I. éves leikésztanító-jelöltek sorjában egyenként mennek hospitálni a gyakorló-iskolába minden 10—14 napban egyszer, ott négy órát töltenek s ebből kijön a közokt. miniszter megkívánta heti két óra; a II. éves pedig együttesen megy át a képzőbe hetenként egyszer egy kettős órára, amikor közülük az első órán egy vagy kettő tanít, a következő órán pedig a tanítást a szokott módon megbírálják, megbeszélik. A budapesti előkészítő teol. tanári konferencián kidolgozott tervezet három órát vesz fel tanítási gyakorlatra, nagyon helyesen, mert az előbbi két óra mellett egy óra szükséges ahhoz, hogy a neveléstan tanára a jelöltekkel a tanítást előkészítse. A teherszámla tehát ez: az 1. éven két énekóra (esetleg egy rajz- és kézügyességóra), 10— 14 naponként egy hospitálás a gyakorló-iskolában; a II. éven két énekóra, három óra a tanítási gyakorlatokhoz. Ez az első két teológiai évfolyamon a tanítójelölti munkatöbblet. Soknak elég sok; de a lelkészjelöltek többi, munkájához arányítva nem nagy százalék, mert azoknak az óráknak a száma, amelyeket tanítói előkészület nélkül is hallgatniuk kell, az eddigi gyakorlat szerint kb. 30. A tanítói előkészület tehát nem jelent akkora megterhelést, hogy komolyan veszélyeztetné a lelkészjelöltek tudományos kiképzését. Érvelni inkább azzal lehet, hogy 30 órán túl minden óramegterhelés kettősen számít, mert az önképzési időt rabolja el. Mig azonban lelkészjelöltjeink szociális állapotai, lakásviszonyai olyanok, hogy az igazi önképző, házi munka alig lehetséges, addig nem szabad az iskolában töltött pár óratöbbletet oly nagy veszteségnek tartanunk. Nézzük most rneg azokat a tárgyakat és órákat, amelyek nem szorosan teológiaiak, de amelyeket lelkészképző főiskoláinkon előadunk s amelyek a tanítóképzésben is szerepelnek. E tárgyak a jogi, mezőgazdasági, közgazdasági, szociológiai és egészségtani stúdiumok. (Az egészségtant ugyan a múlt évi konventi gyűlés törölte a teol. tárgyak sorából, de ugyanakkor visszajött az a tanítói előkészület révén.) E tárgyakkal kapcsolatosan két kifogás merülhet fel. Először, hogy a tudományos képzéshez nincs közük. A lelkészképző főiskolák azonban nem a teológia leendő , tudósait, hanem a városi és falusi gyülekezetek lelki
