Dunántúli Protestáns Lap, 1930 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1930-03-16 / 11. szám
Negyvenegyedik évfolyam. 11. szám. Pápa, 1930 március 16. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE .. * MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ............................................ FELELŐS SZERKESZTŐ: PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL IGAZG. PÁPA, FŐ- A FÓMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL . ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDŐK. A hit jelentősége nemzeti életünkben. — Előadás a Jókai-kör előadó-ülésén Pápán, 1930 március 9. — Jókai Mór egyik regényében, a Három márványfejben egy lélekrázkódtató fejezetet találunk egy halálra ítélt népről és a népek sírjáról. Ez egy óriási sziklasír a warángok földjén, a dalmata hegyvilágban. Óriási sziklasír, hová annyi nép utolsó maradványa van eltemetve. Ahol feküsznek egymásra halmozva a cimberek, a liburnok, a scordiák, az antariátok, azj avarok. A halálraítélt nép az uskók nép, a warángok népe. Arra van Ítélve, hogy utolsó porontyába,1 együtt alámerüljön a népek sírjába, ahová minden népmaradvány, amely hazát veszített, alámerült. A lélekzet is eláll, amint olvassa a£ ember, ennek a népnek és ellenségének, a bogumilnak élet-halál harcát. Egy népirtó harc, amely azzal kezdődik, hogy egy-i más vérét isszák, amelyben férfi, gyermek, asszony késsel, nyíllal, szekercével rohan a tusába és amely azzal végződik, hogy egymáson keresztül hömpölyögve, ezernyi ezer kialvó élet omlik alá a mélybe, a népek sírjának a fenekére. Ez az elbeszélés azt példázza, hogy egy nép, amely a maga nagy vagy kicsiny szerepét már betöltötte, amelynek már nincs jövőbe vetett hite, tehát nincs rendeltetése: feltétlenül és menthetetlenül aláhull a mélybe, a népek sírjának a fenekére. Aláhullhat pedig úgy, mint az avar vagy az uskók nép, hogy semmi se marad utána, még annyi se, hogy hogyan hívták nyelvén az életet és a halált. Ebből pedig következik, hogy nem olyan mellékes az, hogy van-e hite vagy nincs hite egy nemzetnek. Ez első sorban az egyénre, de végső kihatásában a nemzetre tartozik. Akinek hite nincs, annak Istene sincs, mert önként eltávozott, elszakította magát tőle; akinek Istene nincs, annak eszménye sincs, ami fénylő csillagként vezesse és lelkesítse; akinek eszménye nincs, annak rendeltetése sincs, ami éltesse, ami küzdelemre hevítse, ami feladatok elé állítsa, ami szent célokra ösztönözze. Az ilyen nemzet élvén meghalt, vagyis halálra Ítélte magát, megásta a maga sírját. A hit az, ami eszményesít, ami küzdelemre hevít, ami feladatok elé állít, ami célt tűz ki elibénk és azért nagy dolgokra képesít, ami által bennünk »erő van és Isten lakik«, aminek birtokában az ember nem halott árnyékként jár búsan, szótlanul, hanem Madáchiként: »szónokolni fog, vés vagy dalol; ha lelke fáj, szívrázóan zokog... S bár új utat tör, bizton célra ér«. A történelem tanúsága szerint a népek sírjába merült az egykor oly hatalmas avar nép, mely harmadfélszáz esztendeig tartotta rettegésben a művelt világot. Mikor elfogyott a jövő rendeltetésébe vetett hite: kialudt a láng s elment egy szűk területre füstölgő kanócként pislákolni, régi dicsősége emlékeit siratni és aztán meghalni. Mikor két emberöltő múlva megjelenik itt a hont kereső magyarság: hirük-hamvuk sincs már az avaroknak. Mert egészen bizonyos az, hogy nem lehet egy nemzetnek hit nélkül élni. A legnagyobb babonák közé tartozik az a babona, hogy egy nemzet hit nélkül élhet. De milyen vigasztaló ennek az ellentéte. Amig i a hit mozgat, lelkesít, mámorosít egy nemzetet, amig a hit Istennel kapcsol össze egy nemzetet, addig nem szállhat alá a sírba. Megpróbálja, küzdelemről küzdelemre viszi, talán össze is töri, de meghalni nem engedi, hanem új harcra, űj feladatra, új életutakra, új célokra ragadja. Milyen szomorú képe volt hazánknak a tatárjárás után. Mikor a mezőkön és utakon hevertek a holttestek és vértől piroslott a föld. Mikor egy csapással elbukott Magyarország. Mikor a falvak és városok porig égetve, a lakosok legyilkolva. Mikor Béla király a mongolok elvonulása után itt egy elpusztult országot talált: mi lett volna belőle hit nélkül? Tudott volna-e jövőbe nézni, országot újra fundálni, alkotni, építeni, elcsüggedt népet, elpusztult népet új reményre, új életre újjászülni?! Hit nélkül soha. De hite szárnyra kelt és újjáteremtette Magyarországot. És milyen szomorú képe volt hazánknak a mohácsi vész után. Amikor újra elbukott és pedig látszólag örökre elbukott Magyarország. Amikor minden tele volt nyomorúsággal és panasszal, égbekiáltó szenvedéssel. Amikor a férj megöli nejét, hogy megmentse a török rabságtól, azután a törökök soraiba rohanva I keresi a halált. Vagy amikor a férj eladja nejét és gyermekeit a töröknek, hogy kifizethesse a németet. Nem az lett volna-e a természetes, ha a nemzet aláhull a népek sírjába? Bizonyára alá is hull, ha nem akadnak hivő lelkek, akik kétségbe nem esnek, akik jövőbe vetett hitről, újjászületésről beszélnek és addig beszélnek, mig újjá nem születik a nemzet. Csak akkor hal meg egy nemzet, amikor meghalt a hite. Mert akkor meghalt benne az élet igenlése, az élet kívánsága. Mednyánszky Cézárról olvasom, hogy Világos után menekült, mert akkor hitt a magyar jövőben, hitt az élet erejében és a hazájáért élni akart. De mikor az elégtétel ideje egyre késett, sokáig késett és egészen elkésett, akkor fölégett a szivében minden hit és nem kívánt élni. Lemondott. Halálos beteg lett, öngyilkos lett, meghalt. (Uj Idők, 1930 március 2.) íme a hit jelentősége nemzeti életünkben. A mindennapi kenyér se fontosabb a mi életünkben, mint a hit, amely által folyamatos összeköttetésben vagyunk az Élet forrásával. A kenyér nem lehet ízes és tápláló, az élet nem lehet édes és boldogító — hit nélkül. Nélküle nincs miért élni. Nincs miért küzdeni. Legjobb csendesen meghalni.
