Dunántúli Protestáns Lap, 1929 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1929-05-12 / 19. szám
Negyvenedik évfolyam. 19. szám. Pápa, 1929 május 12. FELELŐS SZERKESZTŐ: FONORÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐ- Jfc FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL. ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. «S IGAZGATÓ PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÓK, A református egyházi műkincsek és történelmi emlékek megőrzése. (Az országos zsinat tudományügyi bizottságának jelentése.) Mindezeknél sokkal sűrűbben és érdemlegesebben foglalkozott a szóbanforgó tárggyal a tiszántúli egyházkerület.1 1880:73. számú közgyűlési határozatával Révész Imre és Géresi Kálmán indítványára állandó bizottságot létesített, „amely az illető egyház és esperes beleegyezésével feljogosíttatik a művészi vagy történelmi becsesei bíró egyházi épületek fenntartásáról, helyreállításáról, ha kell, az országos műemlékek bizottságával kezet fogva intézkedni, általában az egyházkerület területén levő műemlékekre figyelmét kiterjeszteni, ahol szükséges, felvilágosítással és tanáccsal szolgálni“. Sajnos, e bizottság működésének nyomaival a későbbi jegyzőkönyvekben nem találkozunk (pedig hat tagja közt a két indítványozón kívül a nagynevű Lugossy József is helyet foglalt!). 1893:20. számú közgyűlési határozatával (az Egyetemes Konvent 1893 : 25. számú határozata alapján) a kerület felhívja az espereseket a műemlékszerü templomok bejelentésére. Ugyanide vonatkozó kisebb jelentőségű, átmeneti adminisztratív intézkedéseket tartalmaznak 1891:301., 1893:287., 1899:27. számú közgyűlési határozatok is. 1916-ban a reformáció négyszázados megünneplésére készülve, a kerület nagyszabású s egyházunk történetében eleddig tudtunkkal egészen egyedülálló intézkedést tesz a műkincsekkel és történelmi emlékekkel kapcsolatban. Nevezetesen minden egyházközségét elkötelezi (1916:39. számú határozat) a saját történetének megiratására és 1918 julius 1-ig az egyházkerületi levéltárba megküldésére. 1916:377. számú határozatában pedig az egyházközségek történetének megiratására igen alaposan kidolgozott utasítást ad s ennek kapcsán 1917 december 31-ig az egyházkerületi levéltárba beküldendő részletes adatgyűjtést is rendel el, nagyon pontosan és részletesen körülirt kérdőpontok szerint az egyes egyházközségek (anya-, társ-, leány- és fiókegyházak) minden néven nevezendő műkincseiről és egyéb történelmi emlékeiről, épületeiről, vagyonáról, szellemi és erkölcsi állapotáról, a politikai községben elfoglalt népességi, kulturális stb. helyzetéről. Itt találkozunk tehát az első komoly és alapos kísérlettel, ha nem is egyetemes egyházunknak, de mindenesetre leghatalmasabb egyházkerületének egész területére vonatkozó nagy történelmi és sociographiai kataszter felvételére, amelynek egy nagyon jelentős részét 1 Az erdélyi egyházkerület adatai, sajnos, nem állnak rendelkezésünkre. éppen a mű- és egyéb történelmi emlékek pontos nyilvántartásba vétele foglalta volna el. Mondani sem kell, mily mérhetetlen becsű anyaggyűjtés állott volna elő ebből, hogy ha a rendelkezés végrehajtása előbb a háborús nehézségeken, majd az impériumváltozások folytán előállott leküzdhetetlen akadályokon s talán ezeken kívül még a rendelkezés ellenőrzésére hivatott hatóságoknak (a zavaros idők által egyébként indokolt) túlságosan is elnéző magatartásán meg nem tört volna. Sajnos, a helyzet még ma is az, hogy az egyházkerület levéltárába a kívánt történelmi rajzok és adatgyűjtések az érdekelt egyházközségeknek tán fele részéről sem folyt be; még olyan egyházközségek is igen nagy számban mindmáig adósok ezzel, amelyeket a trianoni katasztrófa nem szakított el a kerület fennhatósága alól; még inkább adósságban maradtak természetesen az elszakítottak, pedig éppen ezeknek az adatai a mai fájdalmas helyzetben sokszoros fontossággal bírnának, ha még a katasztrófa előtt összeállíttattak és a kerületi levéltárban elhelyeztettek volna. Az egyházkerület közgyűlése a legutóbbi években is — a püspöki látogatások alkalmából — több Ízben sürgette a fennhatósága alatt megmaradt egyházközségek adatgyűjtését; de az alsóbbfoku ellenőrző hatóságok nem támogatták ezt a jószándékot kellő eréllyel. Már csak ez az egy példa is nyilván mutatja, hogy az e téren mutatkozó nehézkesség és közöny megtörésére az országos zsinat egységes és törvényerejű intézkedésére van szükség. A tiszántúli egyházkerület még ezenkívül 1921 : 35. számú (rendkívüli intéző-bizottsági) határozatában is foglalkozik a szóbanforgó kérdéssel, amidőn Debrecen sz. kin város múzeumi bizottságának beadványa alapján felhívja az egyházmegyéket, hogy foglalják pontos leltárba a gyülekezetek birtokában levő régi eredetű templomi fölszereléseket; felhívja az egyházközségeket, hogy régi emlékeiket szakértők és a felettes egyházi hatóság megkérdezése nélkül ki ne selejtezzék és el ne idegenítsék, 1700 előtti okirataikat megőrzés végett küldjék be az egyházkerületi levéltárba, régi anyakönyveikre fokozott gondot viseljenek (ezeknek és általában minden történelmi becsű Írásos vagy egyéb emléknek tüzmentes helyen őrzéséről az 1928:249. számú közgyűlési határozat d) pontja is intézkedik); végül felhívja a lelkészképző intézetet, hogy az egyházi archaeológia és művészettörténet köréből leendő előadások tartásáról véleményt terjesszen elő. Tudomásunk szerint azonban kielégítő eredménye ennek az intézkedésnek sem lett, azonkívül, hogy az említett beadvány értelmi szerzője, dr. Zoltai Lajos tb. városi múzeumigazgató, egyik legtudósabb és leglelkesebb református muzeális szakemberünk, tényleg tartott a debreceni lelkészképző intézetben ily tárgyú előadásokat. (Folyt, köv.)
