Dunántúli Protestáns Lap, 1929 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1929-03-10 / 10. szám

40 oldal.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

1929.

Bizonyságtevés

nemzetünk elhivottsága mellett.

A mellett a komor érzés mellett, mely minden hazafias megemlékezésünkkor könnyárral önti el szivünket, közel egy évtized óta jobban mint valaha, t. L, hogy a magyar tragikus nemzet, él lékünk mélyén és boldogít egy más, megtermékenyítő érzés, az, hogy a magyar nagyra hivatott nemzet. Amaz az árnyékunk, nem menekülhetünk tőle, futunk előle: utánunk szalad; emez a valónk. És amint napunk deleiére száll és mindig fényesebben ragyog, az árnyékunk összezsugorodik, mig a nemzeti érzés és gondolat napsugaras ragyogásában, március 15-én csak a valónkat, elhivottságunkat látjuk. Nem elégséges azonban ez előtt a szellempiramis előtt csak megállanunk, és nem szabad megittasodnunk a látomástól, tágra kell nyitnunk a szemünket és néznünk az agyunkkal, a szivünkkel és lékünkkel is, hogy felismerjük a hivatásunkat és lelkünk-testünk minden idegszálának megfeszítésével akarjuk is azt betölteni. Ez a nemzeti nagygyátétel alapgondolata. Ez az alapgondolat pedig nem más, mint nemzeti öntudatra eszmélés.

A nemzeti öntudatnak, egész közelről a zsidó nemzeti öntudatnak zsoltárba csendülése a felolvasott ige. Ez a nép, melyet isten nem ok nélkül hozott ki Egyiptom földéről, érzi, hogy neki az emberiség életében, missziója, nemzeti hivatása van. Ennek tudata különbözteti meg minden más néptől. Volt ugyan más népeknél is összekötő kapocs, így pl. a görögöknél a magasabb műveltség, de arra nem gondoltak, hogy ezt a magasabb kulturközösséget összekössék, megtermékenyítsék nemzeti hivatással. A pergamumi nagy oltár domborművein ép úgy megláthatták volna, miként verik le Olympus istenei a lázadó gigászokat, mint a görög szellem diadalát a barbarusok fölött. A rómaiakat összekötötte a polgárjog, azonban, az, hogy elmondhatta valaki magáról: római polgár vagyok, csak kiváltságot jelentett és sohasem felelősséget, elköteleztetést valami hivatásnak a betöltése szempontjából.

A magyar nemzet legjobbjai mindig érezték, hogy ennek a népnek itt különös küldetése van, ámde annak, hogy a nemzet a maga egészében ennek a hivatásnak tudatára ébredt, nincs a magyar történelemnek még egy olyan eseménye, amely biztosabb, erősebb, hatásosabb lett volna, mint 1848 március 15-ike. A nemzet lelke meglátta nyomorúságát, megkötözöttségét és mint annyiszor a történelem folyamán, nagyotakarásainak, célkitűzéseinek, eszményeinek megvillanása erőt adott a nemzeti léleknek és megbizonyította, hogy az öntudatra ébredt magyar nemzet szabadon, függetlenül akarja betölteni hivatását. Azért szólította ki Isten keleten ringó bölcsőjéből s indította el útnak nyugat felé, csaták tüzében azért edzette acéllá jellemét, hogy sajátos lelkiségével, minden európai néptől elütő erényeivel és bűneivel, hősiességével és tűrni tudásával bástya legyen nyugat védelmére és világító torony kelet felé. Ezért a tragikus, egyúttal azonban legfenségesebb hivatásért viaskodott testvéreivel, tatárral, törökkel és — mert magyar volt, búsult börtönben és ketté törte kardját a világosi mezőn.

Atyámfiái! Nekünk nem új hivatást kell keresnünk, meg kell maradnunk apáink álláspontján: itt élned, halnod kell és sajátos nemzeti hivatásunkat meg kell nemesítenünk és megszentelnünk a keresztyénség örök igazságainak a lékünkbe belegyurásával. Az Úr Jézus Krisztustól tanultuk: az élet küldetés, a munka hivatás és Isten — szeretet. Ha ez a nemzet be akarja tölteni hivatását, nem hódolhat vakon egy-egy uralkodóvá vált eszmeáramlatnak, mert csak talán egy nemzedék töredéke lát benne értéket, következő nemzedékek nemcsak értéktelennek tartják, hanem pusztító eszmeáramok hullámcsapásait ismerik fel benne és gátakat emelnek ellene. A lelkünk még most is megfájdul és az orcánk pirul a szégyentől, ha arra gondolunk, mit vétkezett a mi nemzedékünk az 1848-as márciusi eszmék ellen, a magyar nemzet ellen, amikor ettől a nemzettől s a nemzeti lélektől idegen, sehonnai szellemi áramlat előtt, ez előtt az idegen isten előtt meghajolt és lenyirta háromszinü zászlónkból az ártatlanság és reménység szimbólumát és — levágták országunknak is kétharmadát. Mig a keresztyénség tanítására, mint egyetemes értékeszmére korszakok, kultúrák épülnek, társadalmak, államok rendezkednek be filantróp intézményekkel, rajta helyezkedik el a történelemképző erőknek minden alkotása és erre a gyémántsarokra nehezül teljes súlyával az emberiség lelki kifejlése.

Magyar népem, téged csak Krisztus vallása tehet képessé hivatásod betöltésére. Ha ez élő, hatóerő lesz benned, nem akarod magadnak kisajátítani a világok Urát, a mindenek Atyját, nem akarod csak a magad számára érdekeid istápolására lefoglalni’ mindenekre elégséges erejét, hanem igyekezel betölteni az örök törvényt: »Szeresd a te Uradat Isteniedet teljes teljes szivedből és teljes lelkedből és minden erődből és teljes elmédből és a te felebarátodat, mint tenmagdat«. Mit jelent ez? Azt, hogy a nemzetnek sajátos erőit Isten szolgálatába kell állítani és önnönmagán, mint a szeliemcsatornáján örök értékeket kell az életbe bevezetni, jelenti azt, hogy ezen a sok dicsőséget látott, vérrel és honfiúi fájdalom megszentelt könnyűivel áztatott magyar földön végtelen nagy értékkel bir minden egyes magyar ember, akit úgy kell szeretnünk, mint önmagunkat, mert nem lehetünk mi testvérek egymás iránt kaini érzülettel. Jelenti a komoly öntudatos vallásosságot, a felekezetközi békét, a becsületes munkás megbecsülését, mint a belső megszilárdulás előfeltételét. Győry Elemér.

Tanítók Lapja.

A Református Figyelő mellett a magyar ref. .egyház legjobban szerkesztett lapja. Havonként kétszer jelenik csak meg, mégis friss. A jelen problémáival foglalkozik. Tanügyi, filozófiai, a tanügyi politikával, összefüggő, egyházi és vallásos cikkei mind a mai ember mai életéből valók. Ma megjelent mintatanítását holnap már használhatod vagy használnod kell. Problémáira az olvasó azt mondja: ez az én problémám; nem a szeptemberi volt, hanem a mai problémám. Tudományos kritikája a tudománynak a jelent foglalkoztató vívmányaival foglalkozik. Mintha napilap volna, soha el nem késik. Úgy összeforr a fejlődő életnek a derék emberek lelkét foglalkoztató jelenségeivel, hogy, bár egy osztálynak, a ref. tanítók osztályának lapja, mikor olvasod, a szivedhez szorítva mondod: ez a lap az enyém. Milyen rajongva szereti ref. egyházunkat, mennyire munkálja annak a fejlődő élettel való állandó kapcsolatát, milyen nyitott szemmel nézi nyugat vívmányait, hogy ami magyarrá tehető, átültesse hasznos gyümölcsöt teremni a magyar kebelbe s mily féltékenyen őrzi magyar kálvinista jellemünk patinás vonásait, melyek nincsenek útjában a haladásnak.

Ha látod, hogy rajongó egyházszeretete mellett