Dunántúli Protestáns Lap, 1929 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1929-02-17 / 7. szám
28. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1929. birtokaiba s ezzel végeredményben nyomorba döntötte azt az osztályt, mely egykoron úgy a honvédelemnek, mint a közigazgatásnak legfontosabb eleme, fundamentuma volt. Ilyen megvilágításban Hutten törekvései rendszerbe foglalhatók, következetesek s érthetők. Ezen felfedezésemre én igen büszke voltam... mindaddig, mig a pápii könyvtárba kerültem s ott rájöttem, hogy mindezt már 25 esztendővel ezelőtt tudta s Esztergomban kinyomatta Oppel Jenő, anélkül, hogy erről odakünn a külföldön, ahol ezen kérdések körül mind a mai napig heves vita folyik, bárkinek is tudomása volna. E felfedezésem igen lesújtott. Nem mintha hiúságomat sértette volna. Igazságok kutatásánál nem az a fontos, hogy ki adja őket, hanem, hogy világosság légyen, bárhonnan jő is az. Ellenben, igenis, tudatára ébredtem ismét annak, hogy a mi magyar tudományos munkásságunkat, minden téren, nemcsak az egyháztörténetirás terén, egy igen fontos tekintetben, nem a szerénység, mint azt itthon oly igen szerénytelenül hangoztatni szeretik, hanem a hanyag nemtörődömség s lelkiismeretlenség jellemzi. Mi mindennap tanulunk valamit abból, amit a külföld verejtékes munkával szerez meg a világnak s köszönetünk ezért az, hogy azt, amit mi találunk, a mi koponyáink gondolnak s ami a világ munkáját megkönnyítené és előmozdítaná, azt mi nagy kényelmesen s a külföldet alá rejtjük. Ez felelőtlen. Nemcsak a nekünk kincsesemmibe sem véve, nyelvi elszigeteltségünk vékája két ajándékozó világgal, hanem nemzetünkkel szemben is, mert ezáltal hamis képet alkot magának, a magyar kultúráról a világ. Ezen változtatni sürgősen szükséges! Zürich. (Folyt, küv.) Dr. WeIsz~H. L. A „Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség“ téli konferenciája. Több mint négyszáz, a Krisztus zászlaja alatt egyesülni tudó és akaró keresztyén diák jelent meg -— legyőzve a sok-sok akadályt — a MEKDsz. febr. első napjain tartott konferenciáján, hogy új látásokat lásson, programmot, erőt kapjon és nyerjen Attól, Akinek ügyéért ebben a világban küzdenie kell. A konferencia középpontjában a legégetőbb s legaktuálisabb problémák egyike: a magyar kérdés volt. Ma mindenkinek a lelkét átfutja már az a sejtelmes érzés, hogy »világok határán« állunk. A vezetés a hajdani nagy keleti népek kezéből Európa után mindinkább eltolódik Amerika felé, hogy onnan esetleg ismét tovább vándoroljon. Vájjon van-e és mi lehet a szerepe ebben a hatalmas világfolyamatban a maroknyi magyarságnak? Területi nagyságunknál, gazdasági helyzetünknél fogva és csupán ezekre támaszkodva vezető szerepet nem játszhatunk. A nagyság felé vezető másik út: a kultúra. Ez tett, tesz és tehet kis nemzeteket is naggyá. A magyarságnak is voltak és vannak világviszonylatban is első férfiai e téren, azonban egyes lángelmék dicsőségéből még nem születik meg egy nemzet hajnala. Eklatáns példa erre Kossuth Lajos esete, akiért mindenre kész volt pl. a hatalmas Anglia és Amerika mint egyénért, de nem így az egész magyar nemzetért. Egy út áll előttünk. Ma soha jobban meg nem értenek bennünket (különösen pedig a nagy prof. nemzetek), mint mikor vallásos jobbunkat nyújtjuk feléjük. Ha megvilágosítjuk előttük, hogy a magyarság pusztulásával az Evangélium ügye is veszve van Kelet- és Délkelet-Európában: akkor képesek és készek minden áldozatra az Evangéliumért s ennek ügyét képviselő magyarságért. A mi nagy feladatunk, rendeltetésünk: evangelizálni a körülöttünk levő népeket (dél, kelet), a nemzetiségeket, különösen, ha az isteni kegyelem ismét visszaállítja országunk határait. Ezek magyarosítása (a háború előtt) ott volt elhibázva, hogy adtunk ugyan nekik kultúrát, de nem adtunk lelket, nem adtunk Evangéliumot. A magyarságra most ez a missziói feladat vár. Ha uralkodni akarunk, ha elsők akarunk lenni: szolgálnunk kell! A bibliaköri megbeszélések ezen eszme köré csoportosultak. Szemlét tartott ki-ki az Ige fényénél az élet, elsősorban pedig a maga élete felett. Az önző és a szolgálni akaró »Én« vívott itt csatát. A küzdelmet csakis Jézus közbelépése és segítsége dönthette és döntötte el. Azé a Jézusé, aki életét adta miérettünk. Meg kellett érezni mindenkinek, hogy az Önző élet tékozlás: az élet elvesztése s viszont a szolgáló élet, magunk eltékozlása másokért, Isten ügyéért: az élet megtalálása, megtartása. S mikor így szemlét tartottunk életünk és a magyarság élete felett: a múlt szemlélése bünbánatot ébresztett a szivekben. De ugyanekkor éreztük azt is, hogy velünk az Isten, aki erőt ad a jelen küzdelmeiben s reménységgel táplál a jövőt illetőleg. Csoportos eszmecseréken nyertek megvilágítást az egyes részletkérdések, mint pl.: a magyar lélek és az Evangéliom közti viszony, a magyarság kulturális, szociális, missziói stb. problémái, helyzete a múltban s feladatai a jövőben ezeken a mezőkön. Volt külön tanácskozásuk közép- és főiskolásoknak, szénior-tagoknak, fiuknak, leányoknak, külön az egy-feiekezethez tartozóknak. Vasárnap istenitiszteletre gyűltünk összl (az egész konferencia az volt), d. u. vallásosestélyt rendeztünk, melynek egyik kedves pontja volt az erdélyi és külföldi testvéreink felszólalása. Utolsó nap pedig az úri szent vacsorával éltek a résztvevők. Az ut, melyet megtettünk, nagy volt: a múltból kellett a jövőbe lendülni, magunkat evangelizálni, hogy azután ezt másokkal is megtehessük. »Mohácsok útján« jártunk, majd a »Lélek szárnyain« szállva, volt »találkozásunk a Krisztussal«. A Vele való találkozás nem maradhat nyom nélkül, nem maradhat »látások« nélkül életünkben. Isten üzenete az volt hozzánk, hogy ezzel a nagyon sújtott néppel Ő nagy dolgokat akar véghezvinni. Mélyre sújtotta, hogy magasra emelje. A meglátásnál azonban nem lehet, nem szabad megállni. Istennek munkatársakra van szüksége ebben a világban. »Äz aratni való sok, de a munkás kevés.« A Krisztussal találkozott, a Tőle megragadott lelkeknek jelentkezni kell: »Imhol vagyok, Uram, küldj el engem«. S ha e konferencia hatása alatt e munkások csak néhánnyal is növekedett, — és ezt boldogan hisszük — akkor célját elérte, hatása áldott volt. Áldott legyen az Úr érette. ya. Hozzászólás az egyházi faiskolák c. cikkhez. Kovács József kaposszentbenedeki lelkésztestvérünk »egyházközségi faiskolák« c. cikkéhez nagy tiszt. Szerkesztő Ur szives engedelmével bátorkodom hozzászólani. Hozzászólásomban elsősorban is szólnom kellene a gyümölcsfakultúra legújabban történt és még mindig növekvő lendületéről, a figyelemnek úgy nemzetgazdasági mint egészségügyi szempontból a nemes gyű-
