Dunántúli Protestáns Lap, 1929 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1929-12-22 / 51. szám
] 929 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 249. oldal. tol sem hoz, míg háza falán függő ősének a táblájánál tanácsot nem ül. Az elhaltak tisztelete erkölcsének is egyik legerősebb őre és a hazához való erős ragaszkodás is belőle fakad. De ugyanilyen jellegzetes a többi népekre nézve is a halotti kultuszuk. Gondoljunk csak a zsidókra, görögökre vagy rómaiakra. Nem életüknek és vallásosságuknak nagy részét magyarázza-e meg? Vagy ha a mai nyugati nemzetek közül megnézzük a holland református egyszerű temetését és a meghalásba való belenyugvást, nem látunk-e ebben utalást a mélyen hivő, puritán holland lélekre? A magyar temetési szokások is éppen így utalnak a magyar lélekre. Érezzük, ügy hiszem mindnyájan, hogy e nép éppen napjainkban az átalakulás válságait éli. Búcsúzik a régi szokásaitól, amelyeknek helyét kellene, hogy újak és jobbak foglalják el. Űj életnézet küzködik a régivel s ez életnézetnek bizony sok válságos pontja van, amelyek ha megszilárdulnak, kárt tesznek. A magyar ember fürgébb gondolkodású, mozgású és elasztikiusabb lelkű lett, mint volt a háború előtt, de az ő világába is becsapott a materiálizmus lelkeket fonnyasztó vihara. Az ő gondolata is, részben az átélt nehéz körülmények miatt, részben kölcsönkapott, idegen szellemű ráhatások . folytán, az anyag, a vagyon, a test és a perc örömei felé fordult. Feledésben hagyta a lelket, a szellemi embert és a lélek további életét. Az élettel szemben megnövekedett igények és a nehezebbé vált körülmények kiegyenlítésére irányuló harc szintén az anyagiakra, a földi életre vonja a figyelmét. De az enyészet és elmúlás törvényét még sem lehet elfeledni. Erre figyelmeztet minden egyes haláleset, minden temetés és gyász. És ilyenkor, ha elég közelről érintett, minden arcon megszűnik a gondtalan mosoly, hogy ha esetleg rövid időre is, de mégis komolyság váltsa fel azt. Minden haláleset egyúttal a vallásosság próbája is. Próba arra nézve, aki érzi, hogy közel áll a sirhoz, de arra is, aki másnak a koporsójánál áll meg. És itt azt a nagy kérdést kell mindenkinek megfontolnia, hogy a halál örök múlandóságot, visszavonhatatlan enyészetet jelent-e, vagy pedig a lélek megtisztulását a föld porától és átmenetet az örökélet birodalmába? E megfontolásnál a vallásos hit játsza a legfőbb szerepet. Ezért fontos és jellegzetes minden nép vallására nézve az, hogy mint vélekedik a halálról s ennek megfelelően, miképen jár el a halálesetnél. Pár évtizeddel ezelőtt még a legtöbb helyen ismerték nálunk a halottvirrasztást. Ez abban állott, hogy a meghalt rokonai, barátai és ismerősei összejöttek s abban a szobában, melyben a halott ravatalán feküdt, estétől éjfélig, esetleg hajnalig vagy reggelig énekelgettek, imádkoztak, sőt beszédet is tartottak. Legtöbbször egyszerű falusi emberek voltak ezek a virrasztók. Az énekeiket pedig a zsoltárok, vagy máshol meghallott vallásos énekek közül vették, vagy pedig maguk csinálták. Ez utóbbiak a legfontosabbak, mert bennök az van Tifejezve, amit gondoltak; bennök az egyszerű ember vallásos érzülete, világnézete rejlik. Ezért, ha majd lesz valaki, aki a magyar népet valláslélektani szempontból vizsgálja, elsőrangú forrásokul szolgálnak neki ezek az énekek. De ma már nincs, vagy csak nagyon kevés helyen van meg a virrasztás. A magyar nép búcsúzik régi szokásaitól, többek között a virrasztástól is. Azonban most még meg vannak azok a kézzel irt füzetek, könyvecskék, amelyeket énekkedvelő virrasztók Írtak össze. Legtöbb helyen por lepi őket, vagy penészgombák vertek rajtok tanyát, de még elő lehet keresni. Pár év múlva azonban több mint valószínű, nagyrésze megsemmisül, egészen elkallódik. Pedig érdemes volna addig összegyűjteni őket, amig lehet. Hogy milyen énekek voltak, amit a virrasztók énekeltek, arra nézve a következő főbb csoportokat jelölhetjük meg: voltak, amelyek a halálra készítettek elő, amelyek vigasztaltak, amelyek a halál tanítását tárták fel s végül amelyekben a meghalt búcsúzott övéitől és kért bebocsátást a mennybe. Példaként álljon itt pár vers kiszakítva a hosszú énekekből. A halálra való előkészülésről szólnak e sorok: Boldogok nem vagyunk, Míg e földön élünk. Oda áhítozzunk És oda siessünk, Hol Jézusunk, hol jézusunk, Lészen boldogságunk, A szentekkel hív társalkodásunk. A halál kikerülhetetlenségének tudata és a feltámadás reménye így jut kifejezésre: Halálomra, vég-álomra Rendelve van egy óra, Mikor estem lészen s testem Leszáll a koporsóba. Lesz oly óra : angyal szóra Testem felkél a porból, Akkor nem rög, hanem örök Ház 'épül e sátorból. Intés és figyelmeztetés van a halálban: Nem örökös menedékünk Ez hely nékünk; ezt tanítja ez a holt, Ki a közváltozandóság, múlandóság Törvényei alatt volt. Szent Isten, taníts bennünket, Hogy életünket törvényedhez szabhassuk, Múló voltunk e példába’, ne hiába, Ne haszon nélkül lássuk. Nagyon sok olyan ének volt, melyben a halott maga búcsúzott családjától, vagy az értékelők búcsúztatták. A virrasztók így búcsúztatják a kidőlt családfőt: (Dallam: 137. zsoltár.) Gyászos valóság, megvalljuk zokogva, Látván barátunk szemét befogva. Ki ne sírna dühén ily nagy fának, Mely enyhében családi nyugvának ? Ki ne könnyezne, ha ily atya kidül, Mely a ház gondját viselé egyedül. Sírjatok méltán gyászba merült felek, Nője, gyermeki gyászba öltözzetek ! Légyenek az ö érte hullt könnyek Emlékezetét fenntartó könyvek ! Sziveteket formáljátok oszlopnak, Melynek betűi soha le nem kopnak !
