Dunántúli Protestáns Lap, 1929 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1929-11-24 / 47. szám

Negyvenedik évfolyam.

47. szám.

Pápa, 1929 november 24.

FELELŐS SZERKESZTŐ: PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. IGAZG. PÁPA, FŐ- A FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL,

ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDŐK.

328.

Carl Kotigen német közgazda írja „Das wirtschaftliche Amerika“ c. könyvében, hogy az „élelmezési tényező“, vagyis az élelmezésre szolgáló javak előállításával foglalkozóknak valamennyi keresőhöz való százalékos viszonya az Egyesült Államokban 29 %> Németországban 43‘3%- Ezért ha ebben a két országban valamennyi előállított termék a keresők közt egyenletesen osztatnék szét, Németországban a jövedelmi hányad 43%-át tennék ki az élelmiszerek, míg az Egyesült Államokban, noha ott az élelmezés bőségesebb, jobb, a jövedelmi osztályrésznek csak 25%-át tennék az élelmiszerek. E szerint Amerika „jóléti tényezője“ 100:29 = 3’45, Németországé 100 : 43‘3 = 2*31. Ha országunk „jóléti tényezőjét fentihez hasonló arányítással megkeressük, akkor döbbenünk rá, milyen szegényen élünk: 100:70— 1‘33, csaknem harmada az amerikai számnak. Az 1924/25-ös gazdasági évben lisztfogyasztásunk fejenként 177 kg. volt, holott a háború előtt legkisebb lisztfogyasztása Olaszországnak volt s ez is feljebb ment 200 kg.-nál, gazdagabb országokban természetesen jóval magasabb volt a lisztfogyasztás, s még inkább a hús és cukoré.

Ez a szegény ország ma a mezőgazdaság világválságának súlyos hatását is kénytelen viselni, e melleit még Trianon átkát is nyögi s a jóvátétel pallosa alatt remeg, nehéz és fojtó ma a magyar levegő!

Annál döbbenetesebb, hogy ebben a száz sebből vérző országban ■ magyar Monte Carlo alapításának gondolata kisért! Ha Tisza István élne, ezt a tervezgetést is úgy eltaposná, mint a másik játékbank tervet annakidején. Közvéleményünk tiltakozni sem tud. A magyar középosztályt, mely leginkább lehetne a nemzet élőlelkiismerete, annyira megviselték a közelebb letűnt tizenöt év szenvedései, hogy többnyire csak panaszkodni, sóhajtozni tud. A napi sajtó nemzeti szellemű része tiltakozott, aztán ez is elcsendesült. Ma döbbenetes a játékbank körüli csend, mert félő, hogy az üzérek megnyerték a csatát.

328. Ez a száma Egyetemes Konventünk ez évi tavaszi üléseinek jegyzőkönyvében annak a pontnak, mely egyházunkat kimondottan is kötelezi a szerencsejátékok elleni harcra. Nem paranccsal kötelezi, hanem a nemzetek közötti keresztyén nyilvánosság előtti beszámolással. A Gyakorlati Keresztyénség stocholmi világkonferenciájának állandó választmánya évenként jelentést kér az európai államok egyházaitól arra nézve, mit tettek és mit szándékoznak tenni a szerencsejátékok és az alkohol pusztításai ellen. Nagy szégyene volna egyházunknak, ha a jövő évi jelentésben Ravasz László püspök, akit a Konvent az ez évi válaszadással megbízott, azt volna kénytelen jelenteni, hogy a legkirívóbb szerencsejátékok, a rulett s a játékkaszinó ellen nemcsak hogy nem értünk el eredményt, de még csak nem

is próbáltunk. Erre azonban nem kerülhet a sor, hiszen a 328. számú pont határozati része azt tartalmazza, hogy zsinatunk szociális ügyi bizottsága és a közös prot. bizottság „mindent elkövet, hogy a nemzetrontó mérgek lehetőleg hatástalaníttassanak“. Legyen szabad remélnünk, hogy az a nagy csend, mely a játékkaszinó ügyét körülveszi, nem az a döbbenetes csend, mely az üzérek nyert csatáját jelenti, hanem a vert sakálok elkotródását jelzi, aminek mi nagyon örvendenénk, annál inkább, ha az üzérek elhessegetésében zsinatunk szociális ügyi bizottságának, a közös prot. bizottságnak, s ref. egyházunk nagytekintélyű vezéreinek munkáját is tudhatnék. Tfócsányi Dezső.

A Református Élet.

Az utóbbi pár évtized alatt általánossá lett Dunántúlon az a vélemény, hogy Somogyországról úgy beszélnek, mint olyan országról, hol a kálvinizmus kiveszőben van. Fájó lélekkel hallottuk, hogy az utóbbi harminc év alatt egyes egyházközségekben 15—30%-al csökkent a léíekszáin. Akkor mi is mindig fölszisszentünk, amikor itt-ott elröppent a fejünk fölött, vagy éppen a szivünket érte egy jól irányzott, méregbe mártott nyíl a legnagyobb hazugsággal kálvinista betegségnek nevezett, de a kálvinista lélekkel semmiféle összefüggésben nem álló egyke miatt. Pedig az utóbbi években igen örvendező lélekkel kellene Somogy felé tekinteni, mert a belsősomogyi református egyházmegye derék és munkás lelkészi kara olyan missziói munkát végzett és végez, mely tiltakozás minden vád ellen és tanujele annak, hogy a belsősomogyi egyházmegye a maga teljességében látja a veszélyt és felismerte az idők jeleit: fokozott tevékenységet fejt ki a reformátusság lelki életének, öntudatának felkeltésére és elmélyítésére.

Nem célunk megfesteni a belsősomogyi egyházmegye missziói életének képét, csak arra szeretnénk nyomatékosan rámutatni, hogy Belsősomogyban évek óta komoly egyházi munka folyik, mert meglátták az Úr szőlőjének munkásai, hogy keserű, maró sopánkodással és határozatokkal nem lehet megjavítani, fokozni a lelki életet. Nem szeretnénk, ha félreértésre adnánk okot; nem az adminisztráció ellen szólunk, mert ez esetben összeütközésbe jutnánk önmagunkkal, sőt az a nézetünk, hogy csak jól adminisztrált gyülekezetben és nagyobb egyházi közületben lehet szó fejlődésről, haladásról a tökéletesség felé. A jó vezetés Isten segedelme mellett a nagy bizonytalanságban egyik feltétele a jövő kiépítésének. Arra gondolunk inkább, hogy az Íróasztalunkról valami mást is kellene juttatni híveinkhez, nem csupán idézéseket, felszólításokat, adókönyvecskéket, hanem hiterősítő és vigasztaló írásokat és gyakran fel kell kelnünk az Íróasztalunk mellől, hogy rálépve az elmenvén útjára, személyes érintkezést keressünk híveinkkel. Mert ha már valaki jön hozzánk az „irodába“,