Dunántúli Protestáns Lap, 1929 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1929-11-03 / 44. szám
Negyvenedik évfolyam. 44. szám. Pápa, 1929 november 3. FELELŐS SZERKESZTŐ: PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. IGAZG. PÁPA, FŐFŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL. ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐTANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDŐK. A ref. egyetemes konvent elnöki tanácsának Budapesten, 1929 október 26=án tartott ülésén hozott határozata. A felekezeti békét biztosító törvényeket a magyar nemzet életösztöne és öntudata százados küzdelmek során alkotta meg s annak mindennemű csorbítása a magyar nemzet létét veszélyezteti, különösen most, történelme legválságosabb éveiben. Éppen ezért a református egyetemes konvent elnöki tanácsa ma hozott egyhangú határozatában kimondotta, hogy míg egyfelől minden olyan jelenség ellen, amely a magyar református egyház százados jogait érintené, jelenlegi erkölcsi és szellemi birtokállományát csorbítaná, vagy őt nagy missziója teljesítésében akadályozná, mint eddig, úgy ezentúl is teljes határozottsággal állást foglal s igazának érvényesítésére minden törvényes eszközt igénybe vesz; másfelől az ezzel kapcsolatos kérdéseknek közjogilag felelőtlen helyeken való szenvedélyes vagy tüntető tárgyalását és az ilyenkor kölcsönösen elhangzó bántó nyilatkozatokal sajnálattal látja. De kifejezi azt a reménységét, hogy e múló tünetek ellenére minden jó magyar hazafi a nemzeti egység nagy gondolatától vezettetve, a törvény és igazság szellemében eredményesen fogja ápolni a félekezeti békét. Mi nekünk a protestantizmus? Minden emlékünnepnek meg van az a nagy lelki haszna, hogy komoly alkalmat nyújt az elmélyülésre és magunkbaszállásra. Az ünneplés csendjében mintha jobban megértenénk azt a gondolatot, hogy az élet dübörgő rohanásában meg kell állnunk egy-egy pillanatra, hogy számot adva hitünkről és életünkről, újra meg újra meglássuk eszményeinket, céljainkat és rendeltetésünket. Október 31-ike különösen alkalmas arra, hogy komoly vizsgálatot tartsunk a magunk értékei felett . . . Azért most, amikor 412 esztendő távlatán át ismét szivünkre üt a reformáció örök gondolata, amikor a szivünkben felcsapó tűz egyenesen kényszerít arra, hogy megállva a jelenben, visszatekintsünk a múltra és előre világítsunk a jövendőbe, komoly magunkbaszállással álljunk meg egy pillanatra s amig arcunkra vetődik az emlékezés oltári fénye, az új látások diadalmas hitével tegyük fel ez emlékünnepnek legfontosabb és legégetőbb kérdését: mi nekünk a protestantizmus, azután feleljünk meg rá három rövid feleletben. Mi nekünk a protestantizmus? Fájó, de könnyek között is felemelő emlékek átal megőrzött, drága örökség. Örökkévaló égi erőknek kibuggyanó ősforrása, amelyből négy évszázad kultúrája, szellemi művelődése és lelki finomodása egyre erősebben és ragyogóbban* emelkedik ki. Életelementum, amelyben a magyar nemzeti géniusz újra megtalálta önmagát és hősies lendülettel, a csodáknak és lehetőségeknek diadalmas hitével elindult életet teremteni a romok felett. Egy darab könynyektől áztatott vérvirágos magyar történelmi múlt — ez volt és ez nekünk a protestantizmus. És nekünk drága ez az örökség, mert benne nem holt betűket, nem halványuló sírfeliratokat, hanem a múlt hősies tiszta lelkületét szorítjuk a szivünkre. Nekünk drága ez a múlt, mert benne van mindaz az erő és fenség, amit az ősök hite magába szívott, benne van az a vihar és nyomorúság, amin az ősök hite keresztül ment és ami ezt a hitet úgy megedzette, benne van az a tiszta lélek, amely ezt a hitet olyan diadalmassá tette. Nekünk drága ez a múlt, mert valahányszor reményeinkből kifosztva, hitünkben meggyengülve visszatérünk hozzá, mindig felfrissül az erőnk, megújul a lelkünk és szivünkben felgyúl a jövőlátás bizakodó reménysége. Nekünk drága ez a múlt különösen most, amikor a szellemi élet irányítóinak nagy tömegében megindult és folyamatban van a magyar történelem átértékelése, a magyar múltnak mesterséges feledtetése. Ki akarják mutatni azt, hogy mindaz, ami a protestantizmussal áll kapcsolatban, csak rút önzés produktuma. A történelmi értékmérő megfordításával kalandoroknak bélyegzik a nemzeti hősöket és eszményképeknek tüntetik fel a nemzet rossz szellemeit. „Heródes csak gyermekeket gyilkolt meg, jaj azoknak, akik történelmi ideálokat gyilkolnak meg.“ De százszor és ezerszer jaj nekünk, ha az udvariasság vagy szabadelvüség csillogó köntösében a közönynek halálos mérgével sorvasztjuk meg történelmi múltúnk drága ideáljait! Jaj nekünk, ha elfelejtjük a múltat, ha megszakítjuk a közösséget azokkal, akiknek áldozatából kisarjadt a jelenünk. Ám nekünk a protestantizmus nem csak múlt, nem csak emlékezés, hanem a jelent is megszépítő hatalom és erő. Erő, amely minden közvetítés mellőzésével tisztán az egyéni életen keresztül akar érvényesülni, ugyannyira, hogy igazán protestáns ember csak az lehet, aki a reformáció örök igazságait újra meg újra átélve, múltjának nagy értékeit tudatosan hordozza a jelenben. Nekünk tehát minden félreértéssel, vagy ráfogással szemben tényekkel, valóságokkal kell bizonyságot tennünk arról, hogy a protestantizmus nem a meglevő tényeknek másokkal való puszta helyettesítése, hanem a legjobb és legigazabb életforma az evangéliumi keresztyénség megvalósítására, az élő Isten terveinek hordozására, a krisztusképiség kiábrázolására. A legjobb és legigazabb életforma, mert lényege, központi gondolata az Isten dicsősége, a Krisztus királysága. A protestantizmus tiszta szelleme sohasem bántja a más hitüeket, mert elsősorban a maga híveihez fordul, azokat akarja felemelni, megtisztítani, jobbá tenni. Felkeresi a maga híveit a munkának vagy elmélyülésnek perceiben és szakadatlanul zúgja feléjük a kérdést: kié vagy? És mivel öntudatos protestáns csak élő hitü ember lehet, a kérdésre mindig ez a felelet: nem a magamé, sem nem a világé, hanem mindenestől
