Dunántúli Protestáns Lap, 1929 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1929-02-03 / 5. szám

Negyvenedik évfolyam.

5. szám.

Pápa, 1929 február 3.

FELELŐS SZERKESZTŐ : RONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR’ FÁPA, FŐ- & FŐM UNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE : TÓTH LAJOS THEOI

ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. IGAZGATÓ PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK

Egyháztörténetírásunk feladatairól.*

Ennél többet kívánni, azt hiszem, általában nem szabad, nem is kívánatos. É határt csak az lépje át, kit nyilvánvalóan történelmi ér és hajlam jellemez.

A gyakorlatban ez úgy lesz megvalósítható, ha a történeti érzék nevelésére az egyháztörténeti felolvasások és gyakorlatok megfelelően kibővíttetnek és mélyíttetnek. Fontos az is, hogy e mellett még egv a hazai viszonyok által kívánatossá tett gyakorlati útmutatás is adassék az iránt, hogy miképen kell a parochiákon levő régi könyv- és irattárakat a padlásokról s ;régi, szútól rágott, pántos ládákból előszedni, rendbehozni, megőrizni, conserválni, registrálni, a gyülekezetben élő hagyományokat gyűjteni, feljegyezni és az egyházi életre vonatkozó magánlevelezéseket és feljegyzéseket összehordani, hogy így legalább az, ami még megvan, meg is maradjon. Azt hiszem, hogy a könyv- és levéltártan elemeinek előadásaival és gyakorlati elsajátításával ez el volna érhető s vele a gyakorlatba lépő lelkésznek egy a praktikus életben is hasznot hajtó, kívánatos technikai készséget adnánk. Fontos volna, e gyakorlatok kapcsán, lelkészeinkbe a jövőre való tekintetet, a jövőnek adandó számadásnak, mint tartozásnak kötelességtudatát is bele nevelni. Jelentésekkel (különösen külföldi tapasztalatairól), útleírásokkal és napló-feljegyzésekkel adjon a lelkész a jövőnek is számot arról, mit tesz, mert munkája eredményét is, legnagyobb részben, a jövő látja. A jövő történetírójának is ekként biztosítjuk a legbecsesebb anyagot.

Az így szerzett anyag feldolgozása már speciális képzettséget kíván. Erre a célra tehát tervszerűen kell az alkalmas munkásokat neveltetni, különben sohsem jutunk ki a dilettantizmus ködéből. (Azok a valóban jóakaratú és jóhiszemű műkedvelők, akik ma, különösen a külföldön, tucatszámra ontják évente a legnaivabb gyülekezeti történeteket, sohsem mertek volna munkába fogni, ha a theológiai fakultások megmutatták és megérttették volna velük, hogy mily követelményeket támaszt a tudományos egyháztörténetírás egy gyülekezet életének megírásánál s ha mindezt követendő példák bemutatásával tetézzük, még inkább elérjük célunkat, mert nevetségessé senki sem teszi magát szívesen.)

A specialista nevelésnek két fokát kell majd megkülönböztetni. Szükségünk lesz, mindenek előtt, ügyes s tanult editorokra, kiadókra, akiknek a forráskritika és forráspublikáció módszerei a vérükbe ment. Nekik kell majd systematikusan összehordani azt a rengeteg anyagot, amelynek feltárása egyháztörténetünk teljes megismeréséhez és megértéséhez elmarad* A pápai református theológia Tóth Ferenc Önképzőkörében tartott előadás.

hatalanul szükséges. Neveltetni kell azonban majd feldolgozókat is, széles theológiai, pszichológiai és egyetemes kultúrtörténeti alapon, mert csak ezen az úton lehet megközelíteni, a Vas ad y dr. által találón phaenomenon polysensumnak nevezett vallásos életet s annak megnyilatkozásait a gyülekezetekben, az egyházakban, a theológiai irodalomban és a theológiai iskolák szellemében, meg abban a módban, amelyben minden kor a maga lelkipásztorait nevelteti.

E kiválasztottaknak mindenekelőtt két sarkalatos elvet kell majd belevinni feldolgozásaikbai Két elvet, melyeknek követését, sok-sok évvel ezelőtt Révész Kálmán ajánlotta s hirdette, mint próféta a pusztában:

1. a hazai forrásoknak abszolút s kimerítő ismeretét s

2. a szigorú ad fontes elvét: külföldi hatások felkutatásánál, mert az egyetemes theológiai és dogmatörténeti fejlődés áramában való beiktatás nélkül — mondja Révész Imre, mindenkor például szolgáló, Dévai Biró Mátyás tanításait analizáló értekezésében — a hazai irodalom megértése és méltatása, általában theológiánk történetének valamelyes genetikus tárgyalása s tegyük hozzá még, az ezen theológia befolyása alatt álló gyülekezeti kegyesség megértése, merő lehetetlenség.

Ezen elvek fontosságát, saját kutatásaim eredményeiből, nehány példával szeretném illusztrálni.

A hazai forrásoknak nem kimerítő ismerete folytán Svájcban, a zürichi reformáció és az annak aber rációjának tekintett anabaptizmus keletkezésének megítélése körül a leglehetetlenebb kombinációk kaptak lábra s élnek még ma is az irodalomban. Ezek nagy része felesleges lett volna, sőt ab ovo nevetségesnek tűnt volna fel, ha az egyháztörténeti kutatás tekintettel lett volna arra a kis, igénytelen, lokális jelentőségű megjegyzésre, amely egy XVI. századbeli glarusi krónikában áll, mely szerint Grebel Konrád zürichi pátricius, az anabaptisták későbbi vezére, a század elején, Glarus környékén ezüst bányászatot kezdett és erre a célra, a cseh Joachimstal környékéről bányászokat hozatott ama városkába, ahová kevéssel ezután Zwingli jött lelkipásztoroskodni. Joachimstal azonban ez időben a valdensek, a nyugati patarenusok és a husziták maradékainak központja, bányászai még 100 évvel ezután is az anabaptizmus zászlóvivői. ... Most tán érthetőbb, miért volt Zwingli is, eleinte, az anabaptizmus hive!

Hasonlóan hamisak a nézetek Zwingli halálának körülményeiről, csupán azért, mert a helvét egyháztörténetirás nem fektetett súlyt a hazai források kimerítő ismeretére. A mai napig úgy tanuljuk, hogy Zwingli a kapelli csata első ütközetében hősi halált halt. Ez azonban nem igaz. Az egykorú források szigorú kritikus vizsgálata és egybevetése azt mutatják,