Dunántúli Protestáns Lap, 1929 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1929-09-01 / 35. szám
FELELŐS SZERKESZTŐ: PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. IGAZG. PÁPA, FŐ- jfc, FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL. ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ- TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK. Az E. T. I. t.-c. revíziójáról.* Mikor E. T. revíziójáról van szó, mindig valami kellemetlen érzés rezegteti meg az idegeimet, mert a legutóbbi két évtizedben egyházi életünkbe sokszor feltűnési viszketegségből, sokszor a betegségeket gyógyítani akaró legtiszteletreméltóbb szándékból behozott újítások nem hozzák meg a várt eredményeket, sőt nem egyszer a lekicsinyelt régi az élet próbakövén jobbnak bizonyult az előre dicsőített újnál. Ez a tapasztalat is igazolja azt az igazságot, hogy a vallásban és annak külső életszervezetében, az egyházban a józan orthodokszia fundamentális tényező. Református egyházunknak is, — bár nevében és természetében hordja a folytonos fejlődés elvét — feltétlenül szüksége van a múltakhoz való ragaszkodás konzerváló erejére, melyet a gyakori újítások csak gyengíteni, de nem felfrissíteni tudnak. E. T. folytonos változtatása is a törvény tekintélyét, mindenkor kötelező voltát ingatja meg s ezzel alkalmazhatóságát, egyházi életünkre való hatását teszi kétessé. ilyen nézőpontból és — bevallom — egy kis ellenszenvvel fogtam hozzá az I. t.-c. revíziója tárgyában az egyetemes konvent közjogi bizottsága által készített törvényjavaslat olvasásához. Azonban kellemes csalódás ért. A javaslat — bár első tekintetre egészen új törvényt látszik alkotni — nagyon kevés újat tartalmaz. Lényegében a ma életben levő I. t.-c. Ami új van benne, az részint a valóságban eddig is meglevő intézkedéseknek, jogszabályoknak a törvényesítése, részint általánosan érzett hiányok pótlása, részint visszatérés az 1881., illetve 1891-iki zsinati törvényre és csak kevés mondható feleslegesnek vagy egyházi alkotmányunkkal össze nem egyeztethetőnek. Általában új és elvi jelentőségű: 1. A törvényszakaszok elrendezése. Az általános szabályok után letárgyalja az egyházközségre, azután az egyházmegyére, egyházkerületre, konventre és zsinatra vonatkozó szabályokat. Ez elrendezés teljesen helyes a javaslat indokolásában foglaltak alapján s a törvényt sokkal könnyebben kezelhetővé teszi, mint amilyen az életben levő t.-c. 2. A minden önjogu nő választó joga. Erről a részletes tárgyalás során kívánok szólni. 3. A tisztújítás kimondása. Az egyházmegyében a 12 évenkénti tisztújítást, a kerületen pedig az életfogytig való választást teszi kötelező jogszabállyá. A javaslat indokolása teljesen helytálló úgy e tekintetben, mint a választási időközöknek 5 és 10 esztendőről ö és 12 évre emelésére nézve. 4. Az egyházmegyei és egyházkerületi tanács felvétele. Ezt a javaslat indokolása azzal okolja meg, * A pápai egyházmegyei lelkészegyesület értekezletén tartott előadás. hogy ez nem más, mint »a számos helyen ma is meglevő intézőbizottság törvényesítése«. Szorosan megszabja azonban a javaslat, hogy a tanács csak mily ügyeket intézhet el. E tanácsok felállítását, valamint az intézőbizottságok létezését egyházalkotmányi és kormányzati elveinkkel nem tartom összeegyezíethetőnek. Nem egyéb az, mint a vármegyei közigazgatásban az állandó választmány, vagy az új közigazgatási törvényben létesített kis gyűlések utánzata. Igaz ugyan, hogy a tanács felállítása nagy mértékben mentesíti az elnökséget a felelősség alól, de a tanácsnak, intézőbizottságnak a gyülésezése nem jelentéktelen anyagi terhet ró az | amúgy is túlterhelt egyházközségekre. Azokat az ügyeket, melyeket a javaslat a tanács hatáskörébe utal, jórészben elnökileg is el lehet intézni. (A presbitériumok vagyoni vonatkozású határozatai ellen beadott fellebbezések úgyis jórészt a közig, bíróság elé tartoznak.) Hogy azonban az elnökség keze kötve legyen e tekintetben s felelősségeinek terhe is könnyebbüljön, szabatosan meg kell jelölni a törvénynek az elnökileg elintézhető ügyeket. Az egyházi felsőbb hatóságok jóváhagyása nélkül végre nem hajtható határozatok között vannak olyanok, melyek nagyon is a gyűlés plénuma elé valók. Ha a külföldi református egyházakban működnek is ilyen tanácsok, de magyar református egyházunk alkotmánya s évek hosszú során kifejlődött jog- és közigazgatási gyakorlatunk felsőbb egyházi hatóság alatt mindig vagy az elnökséget, vagy a közgyűlést értette. Nagy kár volna az eddigi gyakorlatot és alkotmányt egy — a zsinatpresbiteri elvek szempontjából sokat kifogásolt konvent mintájára becsúsztatok szervvel, a tanáccsal megbolygatni. Részleteiben azokat a §-okat fogom felemlíteni, melyek az érvényben levő törvény megfelelő §-aitól eltérnek, azokat módosítják, vagy újak. 1. §. Második bekezdése kiválóan jó és szép. 2. §. Uj szövegezés, mely a jelenlegi törvény egy nagy hiányát pótolja, mikor kimondja, hogy »a magyarországi református keresztyén egyház a szentirás és az elfogadott hitvallások alapján stb.« s ezzel kifejezésre juttatja, hogy egyházunk hitvallásos, történelmi egyház, melynek híveiért folytatott dicsőséges küzdelme is életjogot ad — és nem adhoc alakult vallási egyesülés — nem szekta. 7. §. szerint a konvent is alkothat szabályrendeletet. A valóságban eddig is így volt. 9. §. Uj. Általában az egyházi tisztségre választhatóság kellékeit írja körül. Nem feltétlenül szükséges, de amennyiben a törvénynek vallási és erkölcsi színét adja, — nem is felesleges. 10. §. Felelősség általában. A mai törvényben a végén külön fejezetet képez. Annyira fontos, hogy külön cim alatt, külön fejezetben kell felvenni; gyakorlati szempontból is így helyes. 35. szám. Pápa, 1929 szeptember 1. Negyvenedik évfolyam.
