Dunántúli Protestáns Lap, 1929 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1929-07-07 / 27. szám

Negyvenedik évfolyam.

27. szám.

Pápa, 1929 julius 7.

FELELŐS SZERKESZTŐ: PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐ- A FŐMŰNK AT ÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL.

ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐIGAZGATÓ PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÓK.

Találkozói beszéd*

Szeretve tisztelt Főigazgató Úr!

Kedves Tanáraink és Tanulótársaink!

Harminc év, kerek egy emberöltő múlt el azóta, hogy e megszentelt falak közül az élet kemény küzdelmének nekiindultunk. Tapasztalatlan és álmodozó volt akkor a lelkünk, tele vággyal, reménységgel, bátor élniakarással és a magunkban elképzelt és kiformált életcéljaink után való tüzes és merész nekiiramodással. Nem mérlegeltünk, nem latolgattunk, nem néztünk nehézségeket, akadályokat, amik utunkat állhatnák, hanem mint az álomlátók indultunk neki bátran és biztosan annak az iránynak, amelyet a lelkűnkben lágyult 1 áng előttünk bevilágított.

Szinte öntudatlanul, isteni sugallatra és irányításra tettünk lépést lépés után, és isteni végzetszerüséggel értünk el életünk egyik állomása után a másikra.

Most hosszu-hosszu idő után visszajöttünk, hogy beszámoljunk, hogy hitet tegyünk és valljunk és hálákat adjunk a jó Istennek és mindazoknak, akik a mi életünk kiformálásában a jó Isten célszerű és hasznos eszközei voltak, akik a mi életünket is épen úgy mint azelőtt és azóta is sok száz hasznos és lelkes magyar életét, az isteni szent cél szolgálatába, a hatalmas Istenünk és szegény szenvedő hazánk szolgálatába beállították.

Hálánk legelső és legszentebb érzése a jó Istené, aki életet, testi és lelki erőt adott nekünk, hogy szent céljaiért küzdő katonáivá lehessünk és ki a mi ősi kollégiumunkban egy bevehetetlen hatalmas várat fundált nekünk, amely ma is és minden időben a mi legbiztosabb menedékünk és aki ebbe a várba parancsnokul és vezetőül olyan szerető szivü, tisztánlátó, okos és bölcs férfiakat rendelt, mint amilyenek az előttünk örökké mélyen tisztelt és igazán szeretett főigazgatónk és kedves tanáraink.

Harminc év hosszú idő, s épen elég arra, hogy a tapasztalatlan, álmodozó, vággyal, reménységgel, élniakarással teli ifjú ember, tapasztalatokba mélyüljön, élet- és világfelfogásában, az élet igazi értékeinek felismerésében, határozott, megállapodott és biztos szemmértéket nyerjen.

Amit mi az elmúlt 30 év alatt el nem felejtettünk, azt sohasem fogjuk elfelejteni és amit mi annyi idő után igazi értéknek tartunk, az valóban érték volt és érték marad és mi azt mindörökre szivünkbe zárjuk.

Szeretve tisztelt Főigazgató Úr, Kedves Tanáraink!

Messzire menne, ha emlékeink megelevenedését most szabadjára engednénk; a legfelejthetetlenebbet

* Az 1899-ben érettségizők 30 éves találkozóján, 1929 jun.

30-án felolvasta Barsy Károly miniszteri osztálytanácsos.

azonban legyen szabad mégis röviden érintenünk. Hadd emlékezzünk azokra a latin és görög órákra, amelyeken a szigorú szakoktatás mellett mindig maradt idő a lelket nemesítő, a jellemet képző, a kötelességérzetet elmélyítő, a szép és nemes életideált lelki szemeink elé állító, olyan emelkedett nevelő oktatásra is, amely nemcsak az országban, de a mi százados testvérintézeteinkben is ritka és szinte páratlan volt. Ki csodálkozhatik tehát azon, ha a fogékony lelkek szikrát fogtak, lángra gyuladtak és olyan szent tűzzé izzottak, hogy annak fénye és melege egész életutunkat bevilágítja és besugározza. Ha erre gondolunk, ki ne venné észre, hogy ekkor és itt kaptuk meg azt az utravalónkat, amely — anélkül, hogy az külön tudatunkká vált volna — sugalást, ösztönzést, bátorságot adott a nekiindulásra, bőséges táplálékot nyújtott testi és lelki erőkifejtéseink idején, és soha el nem fogyott, hanem mindig inkább több lett és lesz, mennél többet használtunk és merítünk abból. Őszbecsavarodott fejjel, harminc nehéz és olyan megpróbáltatásokkal teljes esztendő tapasztalatával állítjuk ezt, amilyen megpróbáltatásokon kevés generáció ment keresztül. A mi három évtizedünk több mint egyharmadát vérzivatarok dúlták és forgatták fel fenekestül. Aki és ami e gyászos fergetegben helyén maradt és szilárdan megállóit, az érték volt és érték marad mindörökké.

Fülembe cseng tovább a tanítás: Fiuk, az életre készüljetek!

Általában milyen nehéz kifürkészni, pedig valójában milyen végtelen egyszerű az élet titka. Felelevenítem, hogy hadd dobbanjon rá mindnyájunk szive ezekre a sokszor hallott és a mi ősi kollégiumunk falaiba szinte beivódott egyszerű bölcs igére: Kötelességet teljesíteni azon a helyen, kit, ahova az isteni rendelés odállított. Kötelességet a jó Istennel, a hazával és minden embertársunkkal szemben kötelességet teljesíteni hittel, biztos reménységgel és bizó szeretettel. Kötelességet teljesíteni senkitől, semmit azért el nem várván, kötelességet teljesíteni nem félelemből, hanem azért, mert annak elmulasztása káros lehetne, hanem magáért a kötelességért, az isteni cél szolgálatáért.

Szeretve tisztelt Főigazgató Úr! Ezekért és ezekhez hasonló igékért, amelyeket a tiszta szent szabadság levegőjével együtt szívtunk magunkba és tettünk magunkévá, érzünk ma főigazgató úr és kedves tanáraink iránt soha el nem múló hálás és mély tiszteletet és örökké tartó őszinte ragaszkodást.

Ezekről az érzéseinkről teszünk mi itt hitet és férfias vallomást és ezektől az érzelmektől eltelve köszöntőm én mély meghatódottsággal kedves főigazgató urat és tanárainkat mindnyájunk nevében azzal az egyszerű és szivünkből jövő jókívánsággal, hogy a jó Isten kedves mindnyájukat testi és lelki jó erőben