Dunántúli Protestáns Lap, 1928 (39. évfolyam, 1-53. szám)
1928-03-25 / 13. szám
Harminckilencedik évfolyam. 13. szám. Pápa, 1928 március 25. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE •.............................—....................... MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ...................................................... FELELŐS SZERKESZTŐ: PONORÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐ- * FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL SKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. IGAZGATÓ PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDŐK. Kollokviumok. Nem a papnövendékek párbeszédes vizsgáira gondolunk, egészen más, amit szótárgyává kívánunk tenni abban a reményben, hogy minden lelkipásztor elolvassa ezeket az igénytelen sorokat s méltányolva azt az egyházunk jövőjén csüngő szeretet, melyből születtek, nem tér napirendre az alább mondandók felett. Azokat a tanácskozásokat értjük most kollokviumok alatt, miket az úgynevezett kisköri értekezleteken folytattak a belmissziói munkák eredményessé tétele végett. Örömmel olvastuk e lapban azokat a híradásokat, hogy az egyes egyházmegyékben szervezett belmissziói kis körök, a régi, egyházi életünknek sok áldást nyújtó lelkészi köröknek restaurált formái, a tél folyamán az összes egyházmegyékben több összejövetelt tartottak. Ezekből a híradásokból azt láttuk, hogy az értekezlet helyéül szolgáló egyházközségekben — nagyon helyesen — vallásos ünnepélyt rendeztek egy akarattal az összegyűlt lelkipásztorok, ezenkívül azonban a bizalmas értekezleteken komoly előadások is hangzottak el azok részéről, akik legközelebbről és legjobban ismerik a falusi gyülekezet problémáit, bajait és azokat a kívánalmakat, melyeknek teljesítése véleményük szerint lehetővé tenné a belmissziói munkáknak egyházunk életműködésébe való szerves beépítését. Magát a puszta tényt, hogy tartottak ilyen értekezleteket, igen jelentős eseménynek kell tartanunk, mert ez kétségtelen jele annak, hogy lelkészi karunk érezve a ránevelés hiányát, keresi az eszközöket és módokat ; bizonysága a tenniakarásnak és annak a meglátásnak, hogy a belmisszió is, vagy rokonszenvesebben és helyesebben az egyház önépítő tevékenysége ép oly fontos teendője a lelkipásztornak, akárcsak a különböző istentiszteleteken az igehirdetés, vagy az egyházközség adminisztrálása. Már Lőhe Vilmos, neuendettelsaui lelkipásztor 1850-ben nagy elismeréssel szól a belmisszióról és bár elfogadja a német lutheránus felfogást, azonban abból az álláspontjából nem enged, hogy a lelkipásztornak kell a munkát irányítani. Mi el sem tudnánk képzelni és semmi körülmények között sem látnánk szívesen olyan bel missziót, mely a magyar református egyházat ignoráiná, vagy az építő evangelizáló és szeretetmunkákra elsősorban hivatott lelkipásztort akarná kontrakarirozni, félre tenni. Annál nagyobb örömmel üdvözöljük a belmissziói kiskörök értekezleteit, az ezeken előadó és felszólaló lelkipásztorokat, mert minden megnyilatkozásban jelét látjuk annak, hogy nem akarjuk, hogy más, bárki más végezze ezt a munkát és ne mi és nem szégyeljük megvallani, hogy feltámadt bennünk a hiányérzet, emely a hiány eltüntetésére, meggyarapodásra tör. Amikor a kiskörök finom kötésű szűrőjén, magyar reformátusságunk tiszta fehér tülljén átszivárog a belmisszió, a hitvallásunk körül féltő szeretettel őrtálló bajtársak is bátran táplálkozhatnak belőle. Bár az aggodalmaskodók megnyugtatására megállapíthatjuk, hogy ez a munka nálunk hitelveink épségben megtartásával s ezeknek szellemében folyt és folyik a református keresztyén öntudat fölkeltésére, erősítésére, a gyülekezeti hitélet elmélyítésére és az egyház szociális feladatainak megvalósítására. Mégis nagyon helyén való a kisköri értekezleteken megbeszéléseket folytatni, kérdéseket megvitatni, hogy tisztázódjék végre valahára, miről van szó és mit akar az egyetemes magyar református egyház, amikor közelgő országos zsinatán törvényeink közé kodifikálni készül — a belmissziói. Nem koronáról van szó, mit ráhelyezhetnénk egyházi életünkre ragyogó diszként, nem is támaszról, mit rozoga épület mellé szoktak állítani összedülését megakadályozandó, nem kevésbbé lehet szó egyházi életünktől idegen, tőle külön álló, önállóan különálló munkáról, hanem az egyház önépítő tevékenységéről, a lelki gondozás megnyujtott karjáról, intézményes gyülekezetnevelésről. Ma már annyira vagyunk e tekintetben, hogy nem egyéni megállapítás, amibe igen gyakran kényelmi szempont is közbejátszhatik, dönti el, hogy itt-ott miért van s másutt miért nincs beimisszióra szükség. Ma már a lelkipásztor pragmatikus kötelességének ismerjük a belmissziói munkák vezetését s szeretnénk, amint ezt a múlt évi belmissziói jelentés is kiemeli, ha egyházi hatóságaink addig is, míg a zsinat törvényhozásilag el nem rendeli, gondoskodnánk arról, hogy ez a munkásság minden egyházközségben fokozatosan életbe léptettetnék. Egyébként nagyon nehéz lesz egyszerre mindent kezdeni, a törvényt végrehajtani és végrehajtatni. A kisköri értekezleteken, a címekből Ítélve, több érdekes felolvasás és előadás hangzott el s bizonyosan értékesek voltak a hozzászólások is, félő azonban, hogy a felolvasások az illetők íróasztalának fiókjában fognak maradni és megsárgulni és a hozzászólások sem hatottak a terem falain túlra. Ennek azután az a sajnálatos következménye, hogy a panaszok megmaradnak mindig panaszoknak és a megvalósításra való eszmék nem jutván el illetékes helyre, megoldatlanul hagynak esetleg megoldásra váró kérdéseket. Helyesnek látnok, ha az esztendőnek ebben a szakában, amelyben vagyunk, amikor a legtöbb falusi gyülekezetben megszűnik minden egyházépítő belmissziói munka népünk foglalkozása miatt, aminek azonban nem egyszer és nem egy helyütt az a sajnálatos következménye lehet, hogy ami a lelkekben megolvad télen, nyáron megfagy, a kiskörök tartanának „záróértekezletet“ minden kényszer nélkül gyülekezeteink hitélete és egyetemes református egyházunk iránt érzett felelősségtől indíttatva A záróérlekezletek célja nem egymás megvizsgálása lenne, hanem revízió alá vétele a tél folyamán elhangzott előadásoknak, javaslatoknak, hozzászólásoknak s minden kiskör a fentebb vázlatosan kifejtett elvi alapvetés figyelembevételével a maga
