Dunántúli Protestáns Lap, 1928 (39. évfolyam, 1-53. szám)
1928-12-23 / 52. szám
238 oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1928 aláveti magát a természeti befolyásoknak, hogy mikor később kezd kibontakozni bennünk az Istennel való rokonságunk megismerése, ennek harcba kell szállania | természeti énünkkel, a már meglevő érzéki öntudatunkkal.'Az Isten befolyása a mi életünkben csak a természet által teremtett akadályokon keresztül s azok legyőzése árán érvényesülhet. Ez a körülmény mintegy végzetszerűen vonja magával a kísértést és az elbukást, a bűnt. Az érzéki öntudat kialakulása után azonban előbb még erkölcsi öntudatunk bomlik ki, még pedig elsősorban külső hatások, mint pl. a nevelés következtében. Csak erre épül rá végül a vallásos öntudat, azaz az Istennel való összeköttetésünk tudata, amelyik így nemcsak az érzéki, de az erkölcsi tudatban is talál akadályokat: előítéleteket, megszokásokat, sokszor elbizakodottságot, önteltséget. Ezért a mi életünk örökös harc önmagunk ellen és az Isten lelkének is állandóan azért kell küzdenie, hogy legyőzzön műiket, hogy kiszorítsa szivünkből azt, ami bitorolja abban az Isten helyét és nem engedi, hogy megteljesedjünk az Istennek egész teljességéig. Milyen más volna az emberélet, ha személyiségünk kialakulása megfordítva történnék! Milyen rnás volna, ha a vallásos öntudat s abban az istenismeret bontakoznék ki előbb, azután az erkölcsi s végül az érzéki! Az ilyen ember kezdettől fogva ösztönszerüleg Istenhez kapcsolódna, neki rendelné magát alá és nem az érzéki világnak. A később kialakuló érzéki öntudat már lefoglalva találná szivünkben a központi helyet és a természet befolyásának kellene felvenni a harcot Istennek az emberi szívben már eleve kialakult uralmával. Ilyennek teremtette Isten az embert. Ilyen volt Ádám. Ilyen volt Jézus is. Nála éppen azt tapasztaljuk, hogy előbb alakult ki istenfiúi öntudata, azután az erkölcsi, amelyik így az istenfiúi öntudatból bontakozott ki és legvégül az érzéki. Jézus, mihelyt azt tudja mondani, hogy éti, már az Atya dolgaival foglalatoskodik, arra figyelmez, aki nála nagyobb, de aki benne él, az éber, gyengéd, állhatatos és gondviselő Atyára és ettől kezdve nem válik el tőle soha. Az ő Istene élő és jelenvaló valóság. Jelenlétének boldogító, szent levegőjében él állandóan. Vele való érintkezése zavartalan. Beszél, imádkozik hozzá és nincs semmmi akadály, ami ezt a személyes viszonyt meggátolná, nincs senki és semmi, ami elválaszthatná őt Istenétől, aki szereti őt s aki mindent megtehet. Boldog örvendezés az élete, mert együtt van az Atyával. Az Ő világosságának a fényénél eloszlik a .sötétség, az Ő erejével legyőzi a Sátánt. Az Isten az ő atyja. Az Atya irányít, vezet, sugall, védel mez értelemmel, aggódással és szeretettel, a Fiú pedig bizalommal, hűséggel, engedelmességgel viseltetik vele szemben. Nem külsőség kapcsolja tehát őket össze, hanem valami belső, az összetartozandóság szent szerelme. Az égben lakozó Isten kinyilatkoztatta magát Jézus szivében, mint Atya és Jézus érezte, hogy az Atyával él, mint Fiú, biztosan öleli magához Istent, békével pihen Atyja kebelén. Csak ezután, ,az Istennel való ebből a 'belső, széttörhetetlen viszonyból születik meg Jézus erkölcsi öntudata. Istenfiúi öntudata volt erkölcsiségének a lelke. Ezzel áll föléje a népies messiási ábrándoknak. Egész élethivatását ebből vezeti le: az Atya küldött engem, hogy az Ő akaratát cselekedjem. A szerető Isten, akivel fiúi viszonyban tudta magát, mindenek felett álló tekintéllyé lett számára. Ez az erkölcsi öntudat egészséges kibontakozása: szeretettől a tekintély elismerése felé és nem megfordítva. Ezért Jézus erkölcsi öntudata nem ismer habozást, engedetlenséget, lelkiismeretfurdalást: szent életet él. És legvégül, az Atya szeretetére és feltétlen tekintélyére adott válasz gyanánt alakul ki Jézusban az érzéki öntudat, amelyik így szintén sajátos formát vesz fel. Istent látja meg a világban és az egész teremtettséget olyannak ismeri, amelyik az Isten feltétlen uralma alatt áll. A hegyek Isten erejéről, nagyságáról, hatalmáról beszélnek, a szüntelen mozgásban levő tenger tevékenységéről zúg, az erdők csendes mélysége nyugalmát suttogja, ágak zörgése, patak csobogása az Ő hangját hallatja, a rétek, mezők, virágok, hóborított tájék, a nap heve és fénye szépségét tükrözik. Ő az, aki jelen volt az ószövetségben, Izrael történetében s aki betölti a világot, a szivekben lakozik, erőt ad a gyengének, védelmet az elnyomottnak, bocsánatot a bűnösnek, kegyét, jóságát érezteti az igazzal, forrása és célja az életnek. Jézus Istene szellemi és személyes valóság, öntudatos személyiség, aki uralkodik, munkálkodik, elhatároz, tanácsokat ad, irányít. Ahelyett tehát, hogy egymással hozná kapcsolatba a természet és az emberi élet jelenségeit, mint mi, Jézus egyenesen örök értelmét keresi mindennek, Istenből magyaráz meg mindent. De ez az eljárás csak látszólag naiv. Semmiképpen se jelent visszaesést a tudományos gondolkodással szemben, Minthogy Jézusnál először a világmindenség lelkének, az istennek ismerete alakult ki és minthogy az isten őbenne állandóan jelen volt, nem is ismerhetett meg más világot, csak olyant, amelyikben az Isten jelen van és munkálkodik. Az érzéki világ fátyola valósággal átlátszóvá lett az ő szemei előtt úgy, hogy beláthatott a dolgok mélyébe. A tudomány kétségkívül nem ebben az irányban fejlődhetik, mert a tudomány egymáshoz kapcsolja a dolgokat és jelenségeket és így magyarázza meg azokat, de ne feledjük, hogy Jézus nem tudományos felfedezéseket hozott, sőt nem is érintette a tudományt. Neki egészen más volt a hivatása: megismertetni az Istent, felismerni az egész valóságban annak az Istennek a megnyilatkozását, akit ő magában hordozott és akihez hűséges ragaszkodással kapcsolódott. És ezzel valóban mélyen beletekintett a természet és az emberiség életébe: meglátta annak jelentését és értelmét, az igazságot. így ha nem gazdagította is meg a világképet, új, teljes és tökéletes világnézetet hozott: Isten országát. Ezzel az öntudattal Jézus egyetlen, egyszülött Fiú, aki jogosan tudatában lehetett annak, hogy ő az út, igazság és élet, birtokosa az Isten végleges ismeretének, hordozója a világcélnak, kiábrázolója az emberiség Isten által adott rendeltetésének. Igazi Messiás, aki után sóvárog az egész világ. Ám még mindig csak látjuk a titkot, annak magyarázata azonban nem áll előttünk. Hogyan magyarázzuk meg Jézus istenfiúi öntudatát, ami egészen egymagában áll az emberiség életében? Távol van tőlünk, hogy eddig akarjunk merészkedni. Jézus személye örök titok marad az emberiség előtt. De közelebb mehetünk a titokhoz és világosabban meghatározhatjuk azt. Ismét csak az emberből kell kiindulnunk. Tudjuk, hogy az ember testből és lélekből áll. Ebből kellett állania az ember Jézusnak is. Emberi testből és emberi létekből. De a testen és a lelken kívül, helyesebben a testbe és a lélekbe elrejtve minden emberben van valami más is. Ott van az eredendő bűn, amelyik Ádámtól kezdve átömlik minden emberbe és megakadályozza azt, hogy test és lélek Istent szolgálják, megmérgezi az ember életét. Az első emberben, Ádámban, a bűneset előtt nem volt meg az eredendő bűn, ő csak
