Dunántúli Protestáns Lap, 1928 (39. évfolyam, 1-53. szám)
1928-11-04 / 45. szám
Harminckilencedik évfolyam. 45. szám. Pápa, 1928 november 4. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE--------------...............—................... MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. -................................................. FELELŐS SZERKESZTŐ: PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐ-| ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL. IGAZGATÓ PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Az új Agendas könyv és a liturgiái kérdés. Irta és a dunántúli református egyházkerület lelkészértekezletén felolvasta: Medgyasszay Vince esperes. A Rendtartás 40 §-ban foglalkozik a rendes istentiszteletekkel, istentiszteleti cselekményekkel, vagy szertartásokkal s ez utóbbi focim alatt a) asákramentumok kiszolgáltatásával, b) Megáldási, felszentelési és beiktatási szertartásokkal. Ez a rész Novák Lajos műve, átdolgozta Ravasz László. A vasárnapi és ünnepi istentiszteleteknek rendjét az a)—d) pontokban helyesnek, kívánatosnak, a hazai gyakorlatban gyökerezőnek s mindenütt kivihetőnek és kiviendőnek is tartom. Nem érthetek egyet azonban minden részében az e) alattiakkal. Bármily szép és megragadó leírását adja is az Alaki rész »Ünnepi istentisztelete« annak a drámának, mely töredelemmel kezdődik s legtökéletesebb fináléval, az áldással telített szív békességével végződik, mert e drámának ilyen boldogító kifejtése egyáltalában nem a tervezett alaknak és rendnek a természetes következménye, hanem amaz isteni Lélek műve s mert amely rendezés felségesen beválik a m. kir. Operában, egy falusi félszer színpadán nem mindenkor éri el az óhajtott sikert: gyakorlati célból nem tartanám* célravezetőnek, ha az országos zsinat akár a debreceni, akár a budapesti liturgiális rendet a törvényhozás erejével a magyarországi református egyház minden gyülekezetében, minden templomában kötelezővé* tenné. Mindenesetre meg kellene azonban magának az országos zsinatnak határoznia, hogy az istentisztelet alakjában és rendjében mit tart olyan lényeges vonásnak, mely minden egyházközségre kötelező s melyen változtatni, amelyhez, hozzátenni, melyből elvenni nem lehet (I. t.-c. 104. §. d) pont) a liturgia kívánatos egységének megsértése nélkül. Ez egységre és egységesítésre való igyekezetben legyen szabad különben emlékezetbe hoznom a Helvét Hitvallásnak a rend és szertartásokra vonatkozó azon kijelentését, hogy annak nem lehet a keresztyén szabadságot veszélyeztetnie, »mert akik ugyanazon hiten vannak, a rendtartásokban egymástól különböznek ... s ha némely dologban különböző rendet tartunk egyházunkban, azért tudományban és hitben nem ellenkezünk, sem egyházaink egysége és viszonya ez által nem veszélyeztetik. Azonban ... óvakodni kell, hogy oly dolgok ne számiáltassanak a közönyösek — nem lényegesek — közé, melyek éppen nem azok«. Az Agenda megemlíti a magyar kálvinizmus két gócpontjának, Debrecennek és Budapestnek új liturgiális rendjét és alakját s a könyv végén ezeket közli is. Ez az alak Budapesten és Debrecenben lényegesen különbözik; de különbözik attól is, ami a liturgiái bizottság munkájának ötödik oldalán, még inkább pedig attól, mely T Agenda 77. oldalán olvasható. Gyakorlati szempontból nem tartom célravezetőnek a debreceni alakot, mert ahhoz, felfogásom szerint, két lelkész kell: egyik az Orasztalához, másik a szószékre. Alig indokolható ugyanis, hogy a gyülekezeti rendes istentisztelet egy részét ugyanaz a lelkész az Úrasztala mellett, másik részét pedig a katedrában végezze. Az az asztal tulajdonképen az úri szent vacsora felterítésére szolgál s hogy, ahol külön keresztelő medence nincs, a keresztelési szertartást, valamint a házasságkötés megáldását, konfirmációt, papszentelést az Úrasztalánál végezzük, ez azért természetes, mert egyrészről a keresztelő tálat és kannát le kell tennünk valahova, másrészről pedig a házassági és egyéb esketés, konfirmáció stb. anynvira ad personam szólók, hogy e szertartások katedrán való végzése legalább is azok közvetlenségét, ezzel együtt hatását veszélyeztetné. Nem hoznám be a budapesti liturgiái formát sem, mely mellett pedig az Agenda erősen érvel. Igaz, hogy az istentiszteletet a liturgus személyesen kell, hogy vezesse, de ebből még nem következik, hogy indikálja is. Nem tehetek róla, de engem ez az indikálás a mutatványos bódék kikiáltóira emlékeztet s szememben a katedra és lelkész méltóságát sérti. Minden gyülekezeti tag kell, hogy ismerje az istentisztelet alkotó elemeit s azok rendjét; a zsoltárokat és dicséreteket mindenkinek jelzik a mutatótáblák, aki azokat nem tudja leolvasni, megkérdezi a szomszédjától; az analfabétáknak pedig közömbös az indikálás is, a mutatótábla is, azok csak azt énekelhetik, amit könyvnélkül tudnak, elmondani. (Folyt köv.) Az őrségi egyházmegye püspöki meglátogatása. Nagyrákosról délután 3 órakor indulunk tovább, Püspök úr azonban előbb szívélyes búcsút vesz Tulok Lajos körmendi főbirótól, kinek járásában a nagyrákosi egyház volt az utolsó s meleg szavakkal mond köszönetét a körúton tanúsított szives előzékenységéért. Kerékpáros leventék kíséretében közeledünk Öriszentpéter felé s a két falu határának szélén Siska Lajos községi biró köszönti Püspök urat. A falu elején diszkapu alatt tűzoltók sorfala között, dr. Kiss Elemér a szentgotthárdi járás főbírája, volt pápai diák üdvözli Püspök urat, úgyis, mint volt kedves tanárát s megkapó szavakban tolmácsolja, hogy amikor „csonka Vasvármegye csonka egyházmegyéjének, csonka járásának csonka községébe“ érkezik, a járás közönsége, mely három nyelven négy templomban imádja Teremtőjét, hódoló szeretettel, egyforma bizalommal köszönti azt a férfiút, „aki jött az Úrnak nevében!“ Püspök úr és kísérete innét harangzúgás közepette gyalog teszi meg tovább a pár perces útat a lelkész és tanítólak között a templom szomszéd
