Dunántúli Protestáns Lap, 1927 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1927-06-05 / 23. szám
96. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. Napirend a következő: 8-tól fél 9-ig közös áhitat, fél 9-től 10-ig bibliacsoportok csendes munkája, 10-től 12-ig előadás és annak megbeszélése, 12—1-ig ebéd, 3—5-ig előadások s megbeszélés, 5—7-ig szórakozás, 7 órakor vacsora, 8 órakor közös áhitat. Érkezési idő junius 29-ike és pedig: Győr felől 14 óra 16 perc, Komárom felől 16 óra 29 perc. A vendégeket az állomáson nemzetiszinü karszallagos fiúk várják és kisérik el szállásaikra. Még ugyanazon napon este 8 órakor ismerkedés lesz a közös étkező helyen. Részletes programm: Csütörtökön, junius 30-án d. e. Nagy Gábor: Felelősségérzet a jövővel szemben; d. u. Pongrácz József: A hit a diák életében. Vitéz Komáromi János: A bátor jellem.. Pénteken, julius 1-én d. e. Várady Lajos: Szolgálat és uralkodás. Dr. Dancsházy Sándor: Őszinteség és titkolódzás; d. u. a cukorgyár megtekintése után dr. Karácsony Sándor: Egészséges és beteg diáktársadalom. Szombaton, julius 2-án d. e. Csűrös István: A kér. személyiség; d. u. dr. Szabadi Béla: A munka terhe és örömei. Varga László: Örömteljes diákélet. Hétfőn, julius 4-én d. e. dr. Juhász Vince: Az önérzetes diák; d. u. K. Nagy József: A vallásos önképzés. Dr. Vidor János: Az újjászületett diák és az új Magyarország. A közbeeső vasárnapon, julius 3-án, délelőtt templomi istentisztelet, amelyen prédikál dr. Antal Géza püspök, délután pedig ugyancsak a templomban vallásos ünnepély gazdag műsorral, amelynek keretében előadást tart Czeglédy Sándor egyházker. főjegyző, bibliát magyaráz Deme László. (r* - ... ..... ^ V KONYVISMERTETES A *?»/■ Medgyasszay Vince: Vihar után, alkonyat felé. A szív ajtóján kopogtat a Lyra. Az ajtó zárva marad. Pedig — hiszen az ember szive ma és mindig ugyanaz — ott rejtőzik ma is szentélyében az epedés a harmatosán tiszta virág illata után, a vágy, hogy élhessen csöndes boldogságban megháborítlanul keblén a tiszta, szent természetnek, — de az aszfaltlyra muzsikája sár, mely beszennyezi a harmatos boldogságot, vágya autón robogott messze a Sajó partjától, Kiskunság szélmalmaitól, ligetes, patakos Ormánságtól, oda, hol a test, a füst, az éj fénye öltözteti tévedt érzelmeit párisi szabó mesterkélt öltönyébe. Nem kell! A szívben ma is ott a keserűség, a csüggedés, várja ma is, hogy dal gyógyító borát öntsék a poharába; ott a bánat s várja, hogy egy szent hang nézessen vele „lecsüngő ágait szomorú fűzfának, mintha azok árva lelke szárnyai volnának“. Ott szunnyad a lelkesedés, várja az erőt, mely ébredésének annyira szükséges óráját elhozza. A lyra? Nem. A szív zárva marad. Hogyan el is szokott a lelkünk tőle. De nekem most, mikor Medgyasszay lyráját kezembe adták, boldog órák jutnak eszembe. Mikor az ifjú élet kedves fordulatain szeretet melege, vagy siker ereje megajándékozott egy-egy kedves könyvvel, Endrődy, Kis József, Költők lugasa, meg a többivel'. Hol is vagytok, ti drága emlékek? Adjatok helyet mellettetek Medgyasszay könyvének. Olvasom. S mig gördülnek előttem végig hibátlan sorai, melyekből tündököl a verselési készség, a könynyedség, akár ütemes, akár időmértékes sorban öltött testet érzésének első hullámzása, a mesterkéletlenség, mely nem a kínálkozó rímekhez alakítja hozzá a sorokat, hanem az érzések, a szív diktálta sorrendben csen-1927 dűlnek ki tökéletes verseléssel, megállít a költő önérzetének hangja: _ ,, shübnoiHÍS Csak ezt ne, ezt ne édes Istenem Halálos csendjét a kétségbe’sésnek! Add vissza lantom és add zengenem Szilaj dalát a harcnak, ébredésnek! . Ismét: „Ostort vegyek-é a kezembe, Vagy könnyé sírjam két szemem ?“ Ezeket ő nem kigondolással irta; költeményeinek, melyekben e sorok olvashatók, egész alkata mutatja, hogy az önérzet e sorait neki belülről diktálták, neki ezeket írnia kellett. Itt költővel van dolgunk, aki nem csak gyönyörködtetni akar verseivel, hanem hivatást, küldetést érez magában, hogy az „ébresztő sikoltás, siró gyötrelem, hervadó reménység“, mely költészetét alkotja, elhallassék messze s kinek e hivatásérzete jogosult nemcsak azért, mert a haza szerencsétlensége úgy elfátyolozta a szivét, hogy „víg dala is kacagó gyász“, hanem mert ereje van hozzá. Költői ereje legnagyobb mértékben hazafiui költeményeiben bontakozik ki. Lyrára teremtett érző szivét megszenvedtetik az évek (költeményei az 1920—26. évek termékei), elteli mély bánat a tépett hon pusztulásán, a megvetés a hon zsiványain, a szégyen, mikor a magyarok feje könyörögni megy nyugatra, az undor a táncoló, mulató magyaron; utálja „a rabszolga hitvány életét, ki félve mozdul és reszketve lép; nem vert ebeknek gyáva kéznyalását, szabad sasoknak büszke szárnyalását“ akarja. Petőfit hívja, a roncs magyarnak a haló Tisza nagyságát mutatja be iskolapéldának illő mesteri fokozással. Régi dicsőséggel, Zoltán dalai stb.-vei akarja az óda ívelésében szárnyaló költeményeivel a magyart talpra állítani, s a gúny ellenállhatatlan erejével lekicsinyíteni azt, akitől fél, akiben bízik, akitől vár a magyar s szilajon bízik és biztat, hogy összefogva, együttérezve, egyet akarva „hej! hogy fognak mind e hősök halálra ijedni“. Ódái dagály nélküli magasba ragadnak, gúnyos költeményei letipornak, hogy ismét fölemeljenek. Hazafiui költeményein kívül, „mik rejtett kincsként lelkét eltelik: a szárnyra kelni vágyó annyi szép dal“ gyönyörködteti a kötetben szivünket. Ezek között, leginkább az 1925. évi keltezésüekben gyöngén sikerűiteket is találunk. 1920-ban egy hijján mind hazafias tárgyuak a költeményei, 1921-ben már kezd a lantja másfelé is fordulni, de a haza még ott sír mindenütt, 1923-ban megkezdődnek a más tárgyú költemények, 1924-ben már „Könnyű nóták zsonganak“, amelyek 1925 felé gyöngülnek, mig a „Nem az a szégyen“ s az „Ispiláng“ újra magasba visz. Általában lyrája szép, tiszta, mint a „Fehér galamb“. Az érző szív kitárul dalaiban. És mennyi tárgya van e lyrának. Tiszta dalnak szép mintája a „Jaj de bús“, „Négy húr van a hegedűn“. Lyrai költeményei itt-ott pajkos gúnyban végződnek. Sokszor bordalszerüek. Gyakran a bölcselő ének szépségeibe öltöznek, mint a „Könnyű nóták zsonganak“-ban, ezek az időhöz intézett sorok: „Vidd csak, vidd te vén zsivány, amit már Áltaiéltem, a napot; Rózsáimból egyet sem szakítál, Csak, ha már elhervadott! Vidd, ha már üres. — nekem nem érték, Bár aranyból a pohár; Kristály, fém, cserép — mind puszta mérték, Csak boráért volna kár! S ezt, ha végső cseppjéig kiittam, Kész örömmel meghalok. Zengjetek hát, bárha őszöm itt van, Könnyű, játszi vig dalok!“ írójukban meg van a dalköltő minden sajátsága. Az érzés úr fölötte. Megható szeretete a múltnak „A pápai várkertben“.
