Dunántúli Protestáns Lap, 1927 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1927-04-10 / 15. szám
Harmincnyolcadik évfolyam. 15. szám. Pápa, 1927 április 10. DDNÁNTÜLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ........................................................... MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. -...................................................... —.............................................................- FŐSZERKESZTŐ : DR. ANTAL GÉZA PÜSPÖK. ——..................................... ................... FELELŐS SZERKESZTŐ: PONORÁCZ JÓZSEF THEOL-TANÁR PÁPA, FŐ- .A FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL. ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. 5« IGAZGATÓ PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK. Krisztus és a kereszt. „. .. az én emlékezetemre . .." I. Kor. 11:24. Van ebben az utasításban valami, ami felett könnyen átsiklik a megszokottság félig-éberségével a figyelmünk, pedig kár meg nem állanunk mellette nehány áhitatos percre. „Ezt cselekedjéíek az én emlékezetemre“ — mondja Jézus. Pedig olyan természetesen adódott volna, hogy inkább azt mondja: „Ezt cselekedjétek az én halálomnak emlékezetére“, — mint ahogy később csakugyan mondja is: „Valahányszor eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek“. Hiszen a megtörött kenyér és kiomló bor olyan világosan és határozottan az Ő testének megtöretését és az Ő vérének kiomlását állították akkor és állítják azóta is mindig az Ö tanítványainak szemei elé. Semmi kétség nem lehet aziránt, hogy ennek a szertartásnak a szerezíetésekor az Üdvözítőnek lelkét épen és teljesen a másnapi, előre látott események foglalták le és az úri szent vacsorával is az Ő bekövetkezendő megáldoztatásának akart örök emlékjelet állítani, tanítványai között. És mégis, a hangsúlyt Ő nem az eseményekre, hanem azok hősére, nem a reá váró szenvedésekre, hanem Önmagára a Szenvedőre, nem a bekövetkezendő tényekre, hanem az azok középpontjában álló személyiségre helyezi. „Az én emlékezetemre...“ — úgymond. Ez, ha elgondolkozunk rajta, két dolgot jelent okvetlenül. Először is azt, hogy Jézus szerint az Ő egész személyisége benne foglaltatik abban a nagypénteki történetben, amelyre odaadta magát áldozatul, testét megtöretésre, vérét kiontásra. Aki ismeri az Ő kereszthalálát, az ismeri Őt. Ha minden más feledésbe merülne is, amit életében mondott és cselekedett, ez az egyszerű szertartás, amelyben kiábrázoltatik az Ő halála, ébren tartaná minden időkre nemcsak valaminek az emlékezetét, ami hozzátartozik az Ő földi pályájához, hanem mindenestől fogva az Ő emlékezetét. Pedig milyen gazdag volt az Ö élete halálától eltekintve is olyan mozzanatokban, amelyek felejthetetlen nyomokat hagyhattak az emberiség emlékezetében. Hiszen tudunk mi a történelemből példákat arra, hogy egy-egy személyiségnek az emléke egyetlen esemény révén maradt fenn az utókor számára és amig azt a bizonyos eseményt emlegetik, emlegetni fogják az ő nevüket is. De ennek rendszerint az a magyarázata, hogy az illetőkről nem tudunk semmi egyebet. A jelentéktelenségnek, vagy legalább is az ismeretlenségnek a homályos mélységeiről vetette fel őket az események hullámverése egy szempillantásra valamilyen hőstettnek, esetleg valamilyen nagy gonosztettnek a magaslatára, ahonnan azután alakjuk eílátszik késő évszázadokra. De Jézus nem az ilyenek közé tartozik. Ö nem az elmosódó szürke tömegből emelkedett ki hirtelen, amikor föllép a Golgotha oltárára. Az Evangéliumok utolsó harmadrészét, amelyben el van mondva halálának története, megelőzi az Evangéliumoknak első két harmadrésze, telve drága kincseivel a róla följegyzett emlékeknek. És mégis az úri szent vacsorához fűzött utasítása az jelenti, hogy ha valaha választanunk kellene az Évangéliumok első két harmada és utolsó harmada között, Jézus szerint habozás nélkül az utóbbit kellene választanunk. Ő az Ö halálának emlékezetében akarta egész emlékezetét megörökíteni. Ebben az egy tényben, úgy látta, egészen benne van mindaz, amit az embereknek mondani akart és amit az embereknek nyújtani akart. Mindaz, amit csodálatos tanításaiban mondott a mennyei Atya szeretetéről, hogy milyen drága Őneki a legutolsó földi gyermeke is, hogy milyen mélységes hosszútűréssel és megbocsátással várja vissza és keresi meg az elveszetteket, hogy milyen, másíthatatlan, felséges akarattal munkálja az Ő diadalát, míg végre meghódol neki és az Ő országává lesz ez az egész föld, hogy milyen királyság rejlik az alázatos szolgálatban és milyen örökre dicsőségesen megnyert élet az odavesztett élet, — és a
