Dunántúli Protestáns Lap, 1927 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1927-02-06 / 6. szám
22. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1927. Elhamarkodott dolog volna olyasmit állítani és elhitetni saját magunkkal, mintha a kálvinista theológia szintén e radikális dualizmus hirdetése mellett foglalt volna állást. Sőt maga Kálvin is gondviselés tanában az isteni beavatkozással kapcsolatban oly határozottan hangsúlyozta Istennek e világban való immanenciáját, hogy még pantheizmussal is vádolták, jóllehet ő ily filozófiáról a maga idejében még semmit sem tudott. A barthi „krizis“-theológiát tehát már csak ezért sem azonosíthatjuk a kálvin theológiával. A legélesebb ellentét azonban e két theológia között az Isten ismeretről szóló tanból mutatható ki. Barthnak és társainak álláspontja itt a leghatározottabb agnoszticizmusé, miután tagadják azt, hogy az emberi ész, lélek, saját magától képes volna az Istennek, mint teremtőnek a megismeréséhez eljutni. így pl. Barth a Római levél első részének 19., 20. verseivel kapcsolatban („Mert ami az Isten felől tudható, nyilván van ő bennök; mert az Isten megjelentette nékik: Mert ami Istenben láthatatlan, tudniillik az ő örökkévaló hatalma és istensége, a világteremtésétől fogva az ő alkotásaiból megértetvén megláttatik“). Barth többek között a következőket mondja1: „Tudjuk, hogy az Isten olyan valaki, akit mi nem ismerünk és hogy épen ez a mi nem-tudásunk, az eredete és problémája a mi ismeretünknek“. (Wir wissen, das Gott der ist, den wir nicht wissen, und das eben dieses Nicht-Wissen das Problem und der Ursprung unsres Wissens ist.) „Az isteni Nem, amely a mi korlátozottságunkban korlátáinkon túlra utal bennünket, a világteremtésétől kezdve az ő munkáin észszerűen szemlélhető és felfogható.“ (Das göttliche Nein, das uns in unsre Schranken und damit über unsre Schranken hinausweist, kann „von der Erschaffung der Welt heru an seinen Werken „vernünftig geschaut“ und begriffen werden.) „Hogy mi az Istenről semmit sem tudunk, hogy mi nem vagyunk Isten, hogy az Urat tisztelnünk kell, ... ez az, ami őt Istenként, Teremtőként és Megváltóként rajzolja elénk.“ (Das wir von Gott nichts wissen können, das wir nicht Gott sind, das der Herr zu fürchten ist, . . . das ist’s, was ihn als Gott, als Schöpfer und Erlöser bezeichnet.) Mi más ez, mint a leghatározottabb és a legveszedelmesebb agnoszticizmus tanítása, amely a Római levél exegetált verseiből egyáltalában nem következik. Kálvinnak a Római levélhez írt kommentárja, valamint az Institúciói is mellettünk bizonyítanak s nem a barthi értelmezés mellett. Kálvin minden tekintetben a theologia naturális mellett foglal állást, viszont ilyesmiről a barthiánizmusnál szó sem lehet. Kálvin hangsúlyozza, hogy „a világ szerkezete és az elemeknek oly csodásán szép elrendeződése Isten dicsőítésére kellett, hogy indítsák az embert“. Mikor az Apostol ezt mondja: „mert ayj^ten megjelent nékik“, akkor Kálvin szerint ezzel ^^Bkti, hogy az ember a teremtett világ szemlélőjénaj^Mkmtctett és hogy felruháztatott szemekkel csak alW^iogy a világ szép képének szemlélete közben magához a Teremtőhöz eljuthasson. — A makrokozmosz mellett, Kálvin szerint a mikrokozmosz is, ennek belső szerkezete és összetétele Isten megismeréséhez vezetik el az embert. „Az Isten nemcsak az ember elméjébe adta a vallás ama magvát, hanem úgy kijelentette magát, hogy szemeinket ki nem nyithatjuk anélkül, hogy kényszerülve ne volnánk őt látni.“ „ ... A régi bölcselők közül egyik-másik nem is ok nélkül nevezte az embert [MKQoxooiAog-nak, mivel az ember Isten hatalmának, jóságának, bölcseségének ritka példája s elég sok oly csodát visel magán, amely foglyul ejti értelmünket, csak ne resteljük megfigyelni. Ez oknál fogva Pál, midőn figyelmeztet arra, hogy Istent tapogatózva még a vakok is megfoghatják, mindjárt azt is kijelenti, hogy Istent nem kell messze keresnünk, mivel minden ember kétségtelenül érzi magában az égi kegyelmet, mely által fenntartatik. Ha pedig azért, hogy Istent felfoghassuk, nem kell magunkon kívül mennünk, érdemel-e bocsánatot az a renyhe, kinek, hogy Istent megismerhesse, nehezére esik még önmagába is elmélyedni? „Hogy az emberi észben megvan és pedig természetes ösztönből bizonyos mértékben az istenség érzése, ez vitán kívül áll. Mert Isten, hogy a tudatlanság ürügyével senki se menthesse magát, maga adta saját ismeretét minden emberbe, maga újítja meg ez ismeret emlékét szüntelenül s növeli mintegy új cseppekkel.“ „Az istenség létezéséről táplált meggyőződés mindenkivel veleszületik és mintegy a velőkbe van rejtve.“1 1 Lásd: Inst. I. kötet 3. és 5. fejezeteit. (Folyt köv.) Vasady Béla. Néhány szó a népiskolai új tankönyvekről. Végre eljutottunk oda, hogy az új tanterv alapján elkészült tankönyvek megjelentek s el van rendelve azoknak bevezetése a ref. iskolákba. Sajnos, de kénytelen vagyok ehhez néhány kommentárt fűzni. Azt hiszem nem egy kartársam ad nekem ebben igazat. Bizony nem lehetünk az új tankönyvekkel teljesen megelégedve. Nem annyira a qualitás, mint a quantitás képezi kritika tárgyát. Tankönyveknek szerintem nem volna szabad ily bő terjedelmüeknek lenni. Először is igen drágává teszi a könyvet a nagy terjedelme, s úgy tűnik fel, mintha üzleti alapra volna helyezve. Másodszor a gyermek nem tudja megemészteni. Hisz a legtöbb tankönyv elég volna vezérkönyvnek a tanító kezébe. A tanulók kezébe — úgyszólván — dióhéj-tankönyvek kellenének csak, de még helyesebb volna egy-egy osztály összes tárgyainak rövid anyagát egy könyvbe kötve adni a gyermek kezébe, mint volt pl. a „Falusi iskolások“ c. tankönyv stb. Könnyebb a kezelése, mindenkép praktikusabb, mint az a sokféle, mamuth-tankönyv. Bizony mondom a legtöbb elég volna középiskolai tanulók részére, a most elrendeltek közül. A tankönyvekből először mutatványszámot kellett volna a tanítók részére küldeni, hogy sok oldalról bírálatot adhattak volna róluk. Az ilyen rögtöni elrendelésnek sok hátránya szokott lenni. Elhamarkodásnak tartom, mielőtt kellő bírálatot kiállt volna1, pláne, mikor oly összegekről van szó, hogy a legtöbb helyen, vagy sehogy, vagy iszonyú kellemetlenkedések árán tudja a tanító megvetetni, hozzávéve azt a keserű tudatot, hogy — a tanító látja félve az óriási könyvhalmazt — nem tudja megemésztett a tanulókkal. Sok tanító, kinek nincs kellő mesterfogása, a tankönyvek áldozata lesz, mert egész évben egy-két §-on tengődik majd. Egyik-másik tankönyviró azt mondja, hogy nem kell az egészet megtanítani. Akkor minek beleírni, nem drágítaná a terjedelemmel a könyvet, mikor a tanító kénytelen sokat kihagyatni. Csak a legszükségesebbet a tankönyvbe, hogy a fogalmakat szóval megköthesse a tanuló, a többit a ta1 Lásd: a Römerbrief c. munkájában az említett versek elemzésénél. 1 Ez tévedés. Az egyes művek megfelelő bírálaton mentek keresztül. Felelős szerkesztő.