Dunántúli Protestáns Lap, 1927 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1927-12-04 / 49. szám
Harmincnyoicadik évfolyam. 49. szám. Pápa, 1927 december 4. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ......................................................... MEGJELENIK MINDEN V A S Á R N A P. ....................................................... — ..........................................................— FŐSZERKESZTŐ: DR. ANTAL GÉZA PÜSPÖK. ...............-................................... FELELŐS SZERKESZTŐ: PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐ- A FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. IGAZGATÓ PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Egyházkerületünk Irodalmi Bizottságához. * A Dunántúli Protestáns Lap 41. számában, olvasom, hogy egyházkerületünk az irodalmi bizottságot hat évre szóló érvénnyel újra megalakította. A legutóbbi megalakításkor, 1924-ben, ez a bizottság még irodalmi és népiskolai tankönyvbizottság volt. Ámde a tankönyvügy immár befejezett dolog, egyéb hozzászólásunk itt nem lehet, mint az, hogy drágaságuk miatt a népiskolai tankönyveket a szegények sehogyan sem tudják megvenni. Marad tehát a bizottság csupán Irodalmi Bizottság. így közli a D. P. L. is. A legutóbbi három év alatt tudomásom szerint a bizottságnak nem akadt munkája. Pedig, hogy az egyházkerület újra, így is megalakította a bizottságot, valamint az első ízben való megalakítás is azt mutatja, hogy vár az egyházkerület valamit e bizottságtól. Szeretném itt, a nyilvánosság előtt felhívni a figyelmét, nemcsak a bizottság tagjainak, „de az egyházkerület érdeklődő közönségének is arra a szép hivatásra, melyet ez a bizottság betölthet“, sőt véleményem szerint be is kellene töltenie. Van-e szükség arra, hogy papjaink, tanítóink irói lelkületüek legyenek? Bizonyára. Hiszen, ami különösen a lelkészi pályát illeti, ha a mi adottságaink között nem is tartható fenn az a kivánalom, hogy a lelkész a maga gyülekezetéhez, amelynek lelki szükségletét ő ismeri, tudjon a szentigétől megihletetten a maga leikéből szólam minden alkalommal, de el nem vitatható, hogy számtalan olyan igehirdetői alkalom van, amikor a lelkész, ha még oly tömött könyvtára s könyveiben nagy jártassága van is, hiába keres, neki magának kell a beszédet megírnia. És ha összehasonlítást teszünk a más írótól betanult s a saját beszéd között, mennyivel hatalmasabb volna a prédikátor lelkében is a tárgya iránt való szeretet, gyöngédebb az érzés, világosabb az útmutatás, mennyivel készségesebb volna a gyülekezetben is az ige elfogadása a saját beszéddel, ha a prédikátor maga is tudna úgy írni, mint könyvtárának írói. Ami elmondható a prédikátorról, nem mondható-e el, ha nem abban a vonatkozásban is, az előadóról ? Lelkésznek, tanítónak hányszor kell előadást tartani. Milyen más az előadás, előadóra, hallgatóra egyaránt, ha, — a legközelebb múlt thémákat veszem — az előadó Széchenyiről, Jókairól, a gályarabokról a tárgy * Ha az Irodalmi Bizottság nem foglalkozik is úgy, mint a múltban, a népiskolai tankönyvek megbirálásával, e téren is szép feladat várhat és vár is reá, hiszen legutóbbi kerületi közgyűlésünk is felhívta az érdeklődőket, elsősorban ugyan a tanitótestületeket, de általában mindazokat, kiknek elemiiskolai tanügyünk szivükön fekszik, hogy az egyetemes egyház kiadásában megjelent, de fájdalom, tanügyi szempontból nagyon sok kifogás alá eső tankönyveket alaposan bírálják meg, hogy így azok fogyatkozásai egy következő kiadásban megszüntethetők legyenek. Szerkesztő. ismerete alapján tart magakészítette előadást. A tárgy ismerete! Milyen fontos ez lelkészre, tanítóra. Az író lelkülete nem olyan, mint — teszem, egy szép ember lelkülete, aki — elkényeztetve lévén gyűlöli a másik szépet. Áz iró nagy szeretettel merül el mások munkáinak szépségébe, lelke jobban meglátja s többet is lát a szépből, mint a köznapi lélek s szent mámorral repül a magasságok felé, hol tárgyának irói, vagy ama jellemek jártak, kikkel foglalkozik. Nem kell-e, hogy gyakran járjunk ily magasságok felé? Aktuális ma beszélni arról, hogy megírják lelkészeink egyházunk történetét. Lehet-e ezt is irói lelkűiét nélkül? Megfelelő-e az a munka, ha én két-három oldalon, a korszellembe való belemélyedés, tehát valódi tárgyismeret és tárgyszeretet nélkül, csupán — az egyház benső életével, mindennapi aprólékosságával nem foglalkozható, valamikor tanult — tankönyvekből való műveltségem alapján összevetem, legfeljebb egy-egy frázisszerü megjegyzéssel kisérve egyházam történetét? Az irói lelkűiét belemerül a tárgyba, hogy szövétneket gyújthasson, melynek fényénél régi „In memoriam“-ok, anya-, számadó- és jegyzőkönyvek adatait megvilágítani akarja. Aktuálisak a belmissziói munkák s e munkáknál annyi illusztráció szükségessége. Milyen más hatással dolgozhatunk, ha illusztrációkat magyar irók a magyar életből adnak kezünkbe ! Zsilinszky : Vallásügyi Tárgyalásaiban, panaszaiban annyi megragadó, irói tolira való kép hever. És másutt is és mindenütt a magyar protestantizmus csodás 400 esztendejében annyi magasság, mely felé irói lelkülettel repülni kellene. Ne gondolja pedig senki azt, hogy a református parókiákon, rektoriákon a szép ifjúságból, a kedves iskolákból hozott irói lelkületet, a gyertyát mindjárt véka alá rejtették. De sokáig akart az a gyertya égni, műértőket gyönyörködtetni, lelkek mélységeibe belevilágítani, ínig egyszercsak, az elismerés hiánya eloltotta azt a világosságot. Hallottam én falusi templomban olyan előadást Jókairól, hallottam én somogyi pap koromban is, itt a pápai traktusban is, oly szép előadásokat, hogy a szivem érzése azt mondta: bűn ezeket az embereket nem foglalkoztatni, gyertyájuk fényének teret nem adni. Minden traktusban ismerünk embereket, akiknek indulásában, neki lendülésében nyönyörködtünk, akiktől vártnnk, szép dolgokat vártunk s a napfénytelenség eloltotta gyertyájukat, földre ráncigálta magasságokat járó lelkűket. Nem mondok én itt neveket, pedig azokat is mondhatnék. Avagy meghaltak-e azok mind, kiknek írásait e mi kerületünkből is a háború előtt egyházi lapjainkban olyan szeretettel vártuk? . . . Voltak korok, melyeknek nagy dolgokat kellett véghez vinniök, de voltak hozzá szárnyaló embereik. A mai egyház nagy dolgokat parancsol s tétlenül nézi, hogy embereinek szárnyai kihulljanak.
