Dunántúli Protestáns Lap, 1927 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1927-01-30 / 5. szám

18. oldal. DUNÁNTÚLI PR

korlátái miatt csak „tükör által, homályosan látunk“. Sőt mi több, egyáltalában nem látunk semmit sem ! Még pedig azért nem, mert a két világ annyira ellentétes egymással, jelentésükben és poláris viszonyulásukban annyira antithetikusak, hogy voltaképen kettőjük között semmiféle viszony nem lehetséges. Eschatalogiailag szemlélve a diesseitige világ a Biblia „jelenkora“, a jenseitige világ az elkövetkezendő kort képviseli. A mi világunk halál, a jövő világa élet. Erkölcsileg szemlélve a jelen világa bűn s benne minden, a legparányibb féregtől el egészen a filozófusig, romlás és átok, az igazi értékek csak a jövő világában találhatók meg. Ontológiailag nézve a jelen világa az adottságoké, a másik világ maga az Eredet, az egyik csupán adat, a másik előfeltétel, az egyik esetleges, a másik szükségképeni és valóságos. Episztemológiailag nézve, a fenomenális világ egy talány, minden általunk ismert létező egy-egy felénk meredő kérdőjel, de jaj, mi nem tudunk mögéje hatolni annak a fátyolnak, amely kettőjük között található. Igaz ugyan, hogy a jelenségek világa azzal az illúzióval kecsegtet bennünket, hogy megtudja adni a feleletet minden mi kérdésünkre, s meg tud váltani bennünket ezáltal gondolkozásunk belső ellentéteitől, a valóság azonban az, hogy csak akkor juthatunk közelebb váltságunkhoz, ha magát ezt a feleletet örökös kérdésnek tekintjük. Épen azért az egész teremtett világ sóvárogva várja az idvezítő, megváltó, talánytmegoldó feleletet!

A mikrokozmosz, az emberi ész, értelem, lélek világa szintén magán hordja a tér és idő korlátáit. Az emberi ész nem hatolhat be a jenseitige világba. Lezárt filozófiai „rendszerről“ egyáltalában nem beszélhetünk. Minden ily rendszer csupán az Eredetre való utalással (Hinweis) végződhetik. Azonban ez Eredetnek sejtetésén, a reáváló hivatkozáson, utaláson túl nem mehet.1 Mihelyt ezt megkísérli, oly önellenmondásokba és antinómiákba ütközik, amelyek azután végzetes krízisbe sodorhatják az embert. Ily ellenmondás, antinómia pl. egyfelől az Isten fenséges volta és transcendenciája, másfelől pedig az Isten immanenciája, vagyis az Isten személyes volta. Az előbbi a „teljesen más“ és irracionális jellegű, az utóbbi pedig az előbbinek a a világhoz és az emberi tapasztalathoz való sajátos viszonyát juttatja kifejezésre.1 2

Az ily és ehhez hasonló antinómiák egységbe foglalására, kiegyeztetésére törekszik azután a barthi dialektika.3 Ez pedig nem más, mint az emberi elme ritmikus mozgása az egyik pólustól a másikig, a thézistől az antithézisig, azzal a reménységgel, hogy a kettőt egy magasabb szinthézisben egyesítse. Hasonló módszerrel már Eichténél, Kantnál, de különösen Hegelnél is találkozunk. Azonban óriási különbség van közöttük és Barth között. Mig u. i. az előbbiek valamiképen eljutottak az egységig és a szinthézisig, addig a barthi dialektika sohasem jut el kitűzött céljához. Sőt a „teljesen más“ isteninek a fogalma és a vele felmerülő ellentétek, melyek közte és az emberi ismeretek között vannak, egy erkölcsi krízishez juttatják az embert, amelyből az önmagától soha ki nem szabadulhat. Nem tehet tehát mást, minthogy egyszerűen elismeri és megérti e paradoxonokat, antinómiákat, anélkül azonban, hogy egységbe foglalásukat sikerrel teljesedésbe vihetné.4

1 Ezt különösen Barth és még határozottabban Brunner hangsúlyozzák.

2 Lásd; Baríh tanulmányát az Isten személyiségébe vetett hitről a Zeitschrift für Kirche und Theologie, 1924. évfolyamában.

3 Lásd: Barth u. e. tanulmányát.

4 Lásd: Das Wort Gottes és az imént említett tanulmányt.

(Folyt köv.) Vasady Béla.

i^imn~i íimwiiiiiiiiBiniiniii'iiii

1 KIS ERNŐ |

OTESTÁNS LAP. _______ 1927.

Főiskolánkat súlyos gyász érte: január 22-én váratlanul, csendesen elhunyt Kis Ernő, az újabb nemzedék szeretett Ernő bácsi-ja. Mindenki becsülte az elköltözöttet, mert talpig derék ember volt, aki hivatását igyekezett lelkiismeretesen betölteni. A rábizottabban mindig híven sáfárkodott. Mint tanárnak, ezrekre rúg növendékeinek száma, akik kegyelettel gondolnak jó oktatójukra.

A Főiskola egyik legderekabb munkását vesztette el benne. Kis Ernő nem volt pápai diák, de annyira szerette az Alma Matert, hogy kevés ember ismerte annak múltját és szellemét annyira, mint ő, aki mint a Főiskola történetének megirója, hosszú éveken át foglalkozott a rég múlt idők eseményeivel.

Kis Ernő 1856 március 23-án született Pápán, ahol atyja Kis Gábor kollégiumi tanár és egyúttal pápai helyettes lelkész volt. Az újszülöttet Vály Ferenc keresztelte meg, ő volt keresztapja is. Kis Gábort Pápáról Losoncra majd Tatára választották meg lelkésznek s így történt, hogy Kis Ernő középiskoláit Tatán és Pozsonyban végezte. Érettségi bizonyítványt 1874-ben Pozsonyban szerzett. A tanári pályát választván élethivatásának, a budapesti egyetem bölcsészeti karára iratkozott be, ahol különösen Salamon Ferenc, a nagynevű történetiró gyakorolt rá maradandó hatást. Közben a Bibó és Szász családoknál nevelőként is működött. A nemrég elhunyt Bibó Károly veszprémi alispán mindig nagy szeretettel emlékezett e nevelői tevékenységre. Gyakorló tanári évét a mintagimnáziumban töltötte, 1880-ban középiskolai tanári oklevelet szerzett. A következő évben a Koller családnál volt nevelő; 1882-ben választották meg a Rózsa István kora halála folytán megüresedett tanári székre, melybe 1882 október 9-én Pap Gábor püspök iktatta be, aki az ifjú tanár magvas székfoglalóját: — „a nyelvészetnek s a latin nyelvnek viszonya a történelemhez“ — „a jövőre szóló foglalódnak mondotta.

Főleg a történelem, földrajz és latin nyelv voltak tantárgyai, de tanított vallástant, magyart, németet is. Jól emlékszem történeti óráira, mily szemléltető erővel varázsolta elénk a világtörténet nagy alakjait, szerette a szelíd, finom humort, ezért előadása élénk, figyelmet lekötő volt. 1893-ban az egyházkerület őt bízta meg a beteg Szilágyi József igazgató helyettesítésével, akinek halála után a következő ciklusra öt állította a főgimnázium élére tanártársai és a fenntartó testület bizalma. Erre az időre esik a kollégium mai épületének felépítése és 1894 szeptember 10-én, amikor az új épület alapkövét letették, az ő általa irt történeti vázlatot is elhelyezték az alapban.

Elévülhetetlen érdemeket szerzett, mint a főiskola történetének nagyobb szabású munkában megirója. Az alapot mindenesetre ő vetette meg, későbbi történészek rá kell, hogy építsenek.

Sokat foglalkozott szülővárosának, Pápának a történetével is, mely irányú munkásságának eredménye a Pápa város egyetemes leírása című, dr. Kapossy Lucián szerkesztésében, 1905-ben megjelent monográfiában olvasható szines feldolgozás.

Az ország minden részéből bátrán fordulhattak hozzá tudósok adatokért, ő mindig készséggel szedte azokat össze a levél- és könyvtárakban.

Lapunknak, különösen a megindulás éveiben szór-