Dunántúli Protestáns Lap, 1927 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1927-10-16 / 42. szám
Harmincnyolcadik évfolyam. 42. szám. Pápa, 1927 október 16. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE •...................................................... MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ........................................................... ............................................................... FŐSZERKESZTŐ: DR. ANTAL GÉZA PÜSPÖK. —.................——-.................................. FELELŐS SZERKESZTŐ: PONORÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐ- * FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. ®í® IGAZGATÓ PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK A keresztyénség egysége és a meglévő egyházaknak ehhez való viszonya.* A tárgy, amelyről nekem szótanom kell: a keresztyénség egysége és a meglévő egyházaknak az egységhez való viszonya. Természetesen mindaddig kissé nehéz dolog megállapítani, hogy milyen lesz a meglévő egyházaknak a jövőben megvalósuló Egyesült Egyházhoz való viszonya, míg csak közös megállapodásra nem jutottunk a tekintetben, hogy a keresztyénség egységét mely vonalokon kell kiépítenünk. Azt hiszem, hogy az eszmény, amelyet magunk elé állítottunk, egy oly egység, amely a különféleség nagy lehetőségeit is magába zárja, de amely egység nem lehet puszta egyesülés (federáció), avagy az egyházi alakulatoknak a nagyobb eredmény elérése céljából történt összeegyeztetése: az egyháznak az egysége, mint Pál apostol tanítja, szellemi egység, Krisztusban való egység, sakramentális egység, egy oly egység, amely az istenileg rendelt és Isten által ihletett papi renden épült fel. Ez egységen belül helye van a különféleségeknek. Épen azért, mindenekelőtt röviden vázolni óhajtom az egységnek, azután pedig a különféleségnek az alapelveit. Az egyház egységének tehát hitbeli, sakramentális egységnek kell lennie és olyan egységnek, amely papi rendjében is kifejezésre jut. Először is szólok a hitben való egységről. Ez nem lehet más, mint „a Krisztusba vetett hit, úgy amint azt a Szentírás tanítja és amint az ránk maradt az Apostoli, valamint a Niceai hitvallásokban“. Nem a hitvallásokban avagy a Szenírásban hiszünk mi, hanem abban a hitben, amit ezek tanítanak; és ez fölöttébb fontos, mert azt jelenti, hogy egyetlen sajátos inspiráció-elmélethez sem vagyunk kötve és hogy a hitvallásokat nem csalatkozhatatlan, tévedésnélküli és feltétlenül megváltoztathatatlan dokumentumoknak, hanem a Krisztusba vetett hit hagyományos kifejezési módjainak kell tekintenünk. Ez a hit az Istenbe vetett hitet jelenti, amint azt Krisztus kijelentette; alapjában véve az Inkarnációnak és a Szentháromságnak tanait jelenti; jelenti azt, hogy az isten, a Fiú, a Lélek, az Élet és a Halál, az Inkarnáció és a Jézus Krisztus Váltsághalála szavakban számunkra a valóság jut kifejezésre. Még egy dolgot szeretnék ezzel kapcsolatban felemlíteni s úgy gondolom, hogy ez nagyon is alapvető fontosságú. Ugyanaz a chalcedoni zsinat, amelynek kö* Az előadást a Hit- és Egyházszervezet lausannei világkonferencián Headlam glowcesteri angligán püspök tartotta aug. 15-én. Anélkül, hogy minden tekintetben azonosítanánk magunkat az általa mondottakkal, e beszédet, mint a világkonferencián elhangzott egyik legnagyobb hatást kiváltó előadását, amelynek mindenekfölött szimptomatikus jelentősége van, örömmel közöljük olvasóinkkal. szönhetjük azt a dokumentumot, amelyet most Niceai hitvallásként ismerünk, kárhoztatja nemcsak azokat, akik ezt a hitvallást elvetik, hanem azokat is, akik ehhez valamiképen bármit is hozzátesznek. Kénytelen vagyok azt hinni, hogy a keresztyénség szétszaggatottságának előidézői azok a kísérletek voltak, amelyek időről-időre megpróbáltak hozzátenni valamit ehhez a hitvalláshoz. Egyesülnünk kell tehát ama valóság fundamentális kijelentésének alapján, amely számunkra Jézus Krisztusban jutott kifejezésre és semmiféle további magyarázást avagy megvilágítást sem szabad úgy tekintenünk, mint amely üdvösségünk érdekében bármiképen is szükséges. Másodszor, az egységnek sakramentális egységnek kell lennie. „Egy Lélek által mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg.“ „Egy a kenyér, egy Test vagyunk sokan; mert mindnyájan az egy kenyérből részesedünk.“ Ez a sakramentális egység a szentségeknek elfogadását jelenti csupán, nem pedig a szentségekről való sajátos tanítást. Ezerkétszáz esztendeig a keresztyén egyház meg volt elégedve ezzel. A szentségekről sok theológiai felfogás alakult ki, rossz is, jó is egyaránt. A hagyományos hit liturgiákban jutott kifejezésre, amelyek még ma is közös alapjáúl szolgálhatnak az egyesülésnek. Azonban egyetlen elméletnek különös elfogadását sem követelte meg, avagy tiltotta el az egyház. Úgy hiszem, hogy ez kell hogy legyen egyesülésünk alapja a jövőben is; egyesülhetünk istentiszteletünkben, nem egyesülhetünk meghatározásainkban. A jövő egyháza úgy fog tekinteni a keresztségre, mint az egyházba való belépés eszközére; úgy fog tekinteni azúrvacsorára, mint az istentisztelet nagy és egységes (közös) aktusára; igyekezni fog ezekről való hittételeit a legmegfelelőbb módon kifejezni, úgy ahogy a Szentírás kijelentése és a theológiai gondolkozás lehetővé teszik azt, de a keresztyén közösségbe való belépés előfeltételeként sohasem fogja megkövetelni a sakramentumokról kialakult bármely sajátos hit elfogadását, viszont el sem fogja tiltani ennek vallását. Minden hivő a szentséget azzal a jelen- if téssel fogja magához venni, amelyet ő maga fűz hozzája.1 Végül harmadszor, az egységnek olyannak kell lennie, amely a papi rendben is kifejezésre jut. A keresztyén lelkész nem pusztán oly hivatalos személyiség, aki a társadalom kényelmének szolgálatára rendeltetett. Rendeltetése Istentől jön; „némelyeket rendelt az Isten az anyaszentegyházban először apostolokul, másodszor prófétákul, harmadszor tanítókul“. „Az apostolok, az evangyélisták, a próféták, a pásztorok és a tanítók“ a lélek ajándékait nagyobb mértékben kapták „a szentek tökéletesbbítése céljából, szolgálat munkájára, a Krisztus testének építésére“. Nem kételkedem abban, hogy a szolgálatban való emez egyesülés a keresztyén papi rend hagyományos formájának, a püspökségnek és a püspök általi felszentelésnek elfogadását kell, hogy jelentse. Nem célom ez alkalommal kitérni annak tárgyalására,
