Dunántúli Protestáns Lap, 1927 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1927-09-25 / 39. szám
Harmincnyolcadik évfolyam. 39. szám. Pápa, 1927 szeptember 25. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ............ -.............................•.................— FŐSZERKESZTŐ : DR. ANTAL GÉZA PÜSPÖK. ................................................................FELELŐS SZERKESZTŐ: PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐFÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. IGAZGATÓ PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK A Biblia vasárnapján. Egyetemes konventünknek a múlt évben (206 jkvi. pont.) hozott határozata értelmében ma országszerte „bibliai vasárnap“ van, amikor.„a lelkészek a templomokban, tanárok és tanítók az iskolákban alkalmi tanításokat tartanak a Bibliáról, annak terjedéséről, üdvösséget munkáló útjáról a földi életen át“ és gyűjtenek a Brit és külföldi Biblia Társulat céljaira. Ezt a rendelkezést örömmel üdvözölhetjük, nem csak azért, mert az a Biblia megbecsülését jelenti, nem is csak azért, mert a gyűjtés szorgalmazásával érzéket rejt magában a bibliaterjesztő társaságot jogosan illető hála iránt, de különösen azért, mert alkalmat nyújt a Biblia szerepe felől elmélkedésre és ezzel sokfelé elfoglalt érdeklődésünket egy bizonyos pontra irányítja. Istenem! Minő tömérdek áldás hárulhat abból, a mi vallási megújhodásunkra, ha igazán komolyan vesszük már egyszer a könyvek könyvében rejlő kincs búvárlását. Nem akarok meglepőt mondani ezzel a kijelentéssel, hogy a mi korunknak fel kell fedezni, hogy milyen gazdag kincstár hever számára felhasználatlanul a Bibliában. Még a vallásos emberek átlaga is bizonyos fajta unatkozással gondol a „szent“ könyvre, amelyen az ódonság patináját szemléli inkább s nem igen veszi figyelembe azt a személyi viszonyt, amelyben neki kell lennie a maga Bibliájával. Azon meg nem is lehet megütődni, ha a vallásos kételyeivel birkózó lélek azzal lép a maga pásztora elé: győzze meg őt erről, meg arról, de a bizonyítékok közül hagyja ki a Bibliára hivatkozást, mert ő abban „nem hisz“. Minden lelkipásztor tudna beszélni eseteket annak bizonyítására, hogy milyen nehéz rákapatni népünket a Biblia olvasására. Mik állanak útjába a mennyei kenyérrel tápláltatásunknak? Ezzel a kérdéssel foglalkozni ma valóban alkalomszerű és gyümölcsöző. Ne térjünk hát ki előle. Keressük a választ reá magunkban és rajtunk kívül. Mert magunkban is van hiba, hiszen nagyfokú hipokrizis kell ahhoz, hogy bibliaolvasást sürgessen az a prédikátor, aki csak textuskereséskor veszi kezébe a Bibliát. Bizony mindaddig csak „zengő érez“, de nem az Ige szolgája vagyunk, amig mi magunk nem érezzük az Igével naponta tápláltatásunknak elodázhatatlan szükségét. Valami finom érzékkel megérzi azt a hallgatóság, hogy saját tapasztalatra épülő meggyőzőséssel beszélünk-e, mikor az Ige tápláló erejéről szólunk. Be kell ismernünk, hogy „peccatur intra muros“. Hogy „extra muros“ is, azaz, hogy a bibliaolvasás elhanyagolásának külső okai is vannak ? Ez minden vitán felül áll. Ezekkel szemben helye van a lelkipásztor utbaigaigazító tanácsainak, amelyek közül nem hiányozhatik az alázatosságra intés. A Biblia nem olyan könyv, amelylyel szemben jogosult volna a kritikus objektív trónusa. Ez esetben nem épít az Ige. Meg kell előtte hajolnunk, engedelmeskedő sóvárgással kell megalázkodva keresnünk vigasztaló erejét, parancsait, felvilágosító hatalmát s akkor nyerünk táplálékot az Igéből, amint a testi eledelt sem bontogatjuk alkotó részeire, hanem átadjuk magunkat neki, hogy életünkké válhassék. Ah! Az az okoskodás! Az a fitogtatása a Bibliában jártasságnak! Azok a „fogós“ kérdések, amelyekkel a legátusokra leselkedik a kálvinista tudálékosság! Az ilyenekben rejlő gőg ellen kell elszánt harcot vívnunk először is s csak a helyes bibliaolvasás megértése után beszélhetünk a sikerre való valamelyes kilátásról. Példát kell erre mutatnunk a bibliaolvasó körökben. Ezekre is hadd terelje rá figyelmünket a „biblia vasárnap“. Ne lássunk ebben „külföldieskedés“-t, „pietistáskodás“-t, „turáni fajunkhoz illetlen“ foglalkozást. Próbáljuk ki ezt az eszközt előítéletünk félretételével. Ha nem jönnek, vagy kevesen jönnek el a bibliaolvasásra, menjünk mi egy-egy családhoz s oda gyűjtsük a biblia köré a szomszédokat, rokonokat. Csak ne engedjünk az ellenségnek, amely bennünk, vagy rajtunk kivül leselkedik az elkedvetlenítés alkalmaira. Az eltévedt bűnöst „a mi kezünkből“ fogja számonkérni a világ Ura. Szálljunk magunkba, gyülekezet és annak angyalai és elmélkedjünk arról a gyönyörű jövendőről, amikor újra bibliás nép lesz a magyar kálvi ^ ista. És . . . cselekedjünk. r. k. Az egyház üzenete a világhoz: az evangyéliom. Dr. Deissmann Adolf előadása Lausanneban a Hit- és Egyházszervezet Világkonferenciáján. (Folyt, és vége.) Kérdeznünk kell már most azt, hogy ezek után kényszerítve vagyunk-e arra, hogy „két külön (kettős) evangyéliomnak“ (a „twofold gospel“) tekintsük az evangyéliom hirdetésének már említett kettős fejlődési fokozatát, t. i. egyfelől a Jézus örömüzenetét az Isten Országával kapcsolatban, másfelől pedig az Apostolok evangyéliomát Jézus Krisztusra vonatkozólag ? A berlini Theologiai Fakultás tisztelettel körülvett szénior tagja, Harnack Adolf, akitől nekünk mindannyiunknak, akár közvetve, akár közvetlenül, de tanulnunk kellett, megpróbálta az őskeresztyénség benső fejlődésének kérdését ezzel a kifejezéssel („kettős evangyéliom“) tisztázni. Mindazonáltal én nem tudom teljesen elfogadni a „kettős evangyéliom“ kifejezést, mert mindenekelőtt nem küszöböl ki két félreértést. Először is nem zárja ki annak a gondolatnak félrevezető voltát, mintha az őskeresztyénség idejében két különböző tipusu evangyéliom lett volna. Már pedig ez egyáltalában nem felel meg a valóságnak.
