Dunántúli Protestáns Lap, 1927 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1927-08-28 / 35. szám
148. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1927. haladó pedagógiai elveit, magyarázhatóvá fejlődési fokozatait. Másként alig érthető, miként lett az egyéni elhelyezkedést kereső protestáns ifjúból az élettapasztalatok súlya alatt a társadalom leggyengébbjeinek, a gyermekeknek s különösen a lelki-testi gondozást nélkülöző gyermekeknek melegszívű barátja, egész élő világ előtti szószólója. E nélkül érthetetlen a korszakos, a szokatlan példa, a régebbi nevelői eszmékkel való ellentét, midőn a Russeauk által elhagyott, kivetett véreket Pestalozzi atyai gonddal, élő szeretettel maga köré gyűjti s gondjukat felveszi. Nem az a fontos, hol s mikor született, hol s mint temették el, de a varázslatos erő, mely a nevelés-tanítás rideg, éjszaknak fekvő bérkaszárnyáját, a verőfényes délnek fordította s mely az elvont papirvirágtanokat a gyakorlati élet, a munkásszeretet élő, illatozó, gyümölcstermő virágos kertjévé változtatta át. Az a lényeg, hogy amit hirdetett, példával, élettel igazolta, hogy tanítása s élete a gyakorlati világ kívánalmaival s a keresztyénség tökéletesedést parancsoló akaratával csodás harmóniába olvadott. Pestalozzit, a pedagógust, igazán méltányolni csak a Russeauval való párhuzamba állítással lehet. Fényt az árnyék, közeit a távol legjobban sejteti, legjobban előtünteti. Ellentétek magyaráznak. És Pestalozzit senki, semmi nem magyarázza jobban, mint Russeau. Ez az örök erkölcsi elvek fennálló kerítésein kívül született gyermekeit züllésnek, pusztulásnak dobja zsákmányul, nevelési művével, tanaival forradalmat szít, az az élők árváit fiaivá fogadja s irodalmi nevelői munkájában megépíti a társadalmak gócait, a családot, karácsonyi szeretet fénylő csillagát sugároztatja reá az anya szeretetének fenséges önfeláldozásában s ahol az anya már tehetetlen, vagy ahol hiányzik, ott ő veszi át annak munkáját, ő folytatja azt, nem légüres térben, nem a képzelet kívülünk álló Atlantiszában, hanem a gondok, bajok, küzdelmek e mégis szép, kedves, reális világában, hogy majdan jobb és bölcsebb emberek által még szebb és kedvesebb legyen e folyton tökélyesbbülő világ. Ezért dolgozni, méltánytalanságot tűrni is érdemes. Ezért nagy Pestalozzi, mert e fölséges célját a nevelésnek, a nevelőnek ő ismerte fel, s mert e cél felé ő a papi lélekkel bíró tanító-nevelő haladott a valószínűség útján s a valósulás lépcsőin először a pedagógusok előtt. És hogy jutott idáig, e nagy magaslatra? A saját egyéni nyomorúsága, a társadalomban helyét nem találó vezértelensége, kora durvasága, letörő körülmények, résztvevő, melegszívű emberré teszik. Papnak készül elébb, majd, hogy a szegények, elhagyottak védője lehessen, jogot tanul, hogy csalódottan, elundorodva viszsza vonuljon elosztani, elgazdálkodni, reámaradott kicsi birtokát. Mig abba tart, vidám, elégedett, naiv gyermek, hisz mindenkin segíthet, kivált pedig mikor igazi helyét megleli s a szerencsétlen nép szerencsétlenebb gyermekeivel veszi körül magát. Minél kevesebb lesz az anyagi jó, mellyel rendelkezik s mellyel azokat boldogíthatja, annál dúsabban osztja lelke kincseit, csodásán nő emberbaráti szeretete s amint törpül a földbirtokos, úgy nő, úgy nő szemmelláthatóan a pedagógus, a tanítónevelő. Amit csak lehet adni, tudást, nemesebb érzéseket, siet adni és megújra adni. Elébb csak adni, majd adatni is. Ezért születik meg Lénárd és Gertrud s a többi pedagógiai müvek, melyekről más elébb tudja, hogy azok, mert a szerzőt csak célja vezeti s teszi íróvá, miként a gyermeket szerető szive már elébb nevelővé tette. Hogy ez igaz, bizonyítsátok tanítók, kiket velem együtt — mint annak idején Pestalozzit — a társadalomban helyünket nem lelés kényszere vitt a gyermekek közé, hogy a bölcs, Isten bölcs rendeléséből megszeretve őket, adjuk mi is legtisztább „énünket“ nekik, a drágáknak, az édeseknek, akik között van az Isten országa . . . Pestalozzi élete, működése, a gyermekszeretet apothezisa! Ez magyarázza sikereit. Ez készteti szemléltetésre, ez keresteti vele a könyebb, helyesebb, legmegfelelőbb módokat s mert észtehetsége együtt tart szive érzéseivel, igyekszik közkinccsé tenni, megrögzíteni tapasztalatait. Száll a betűk szárnyán, ölel a példa karjaival. Az ifjak, kik hozzá sietnek, így lesznek tanítványok s Iferten így lesz az első pedagógiai szeminárium. Érzem, mint ragad magával tárgyam, de bár oly mértékben ragadna el, hogy tudnám az egyénit, a lelket adni, hogy az alakok és távlat, a vászon és keret lennének egy összhangzatos képpé. Háttérben az út kezdetén egy tévedező, bátortalan ifjú s elől a színen a világ egyik első pedagógusa, a protestáns egyház dicsőségére. Nem vállalkozás volt az ő stanzi, burgdorfi, münchenbehseiferteni intézete, mint azt kalmár lelkek néha odavetik, hanem az önmagát kereső tevékeny isteni lélek egy-egy virágágya, hol érzékeny gyökerei a megfelelő, kívánatos talajt keresték. Valót állítok, maga ez az otthonát kereső lélek mondja meg, mikor az „Egy remete esti órái“-ban ideoda rakja határjelző cövekeit a neveléstanítás nagy-nagy pusztájában. Nem, nem vállalat, ha csak megélhetésre, szerény polgári haszonra berendezett vállalkozás is az, amiért esténként meditál, aminek cövekjeit rakja, faragja, palánkját fonja, hanem egy letagadhatatlan belső kényszernek munkája, mely felkelti ágyából a költőt, hogy megszólaltassa a „Karthágói harangokat“, máglyához viszi a hitvallót, hogy tanúskodjék. És hogy műveinek hatása akkor is, s ma is nagyobb, mint. .. mint sok pedagógusé, az is érthető. Szív irta szívhez. A legnagyobb, a legfenségesebb eszmények a kiinduló alapfogalmai: az anya, s az anyát (atyát) váró, kereső gyermek. A protestáns egyházak puritán családi köre a kisdedeket magához hivó Jézus képét, a római egyház gyermeket tartó Madonnáját érezte szivében, mikor igaznak fogadta Pestalozzi nevelőtanítói dogmáit, s követte példáját. Majd ha egyszer e tanok, e példák élnek az emberiség szivében, nem az lesz a szociális felfogás, ami ma, hogy tüzzel-vassal, ezrek feldúlt boldogsága árán érvényesüljön az „én“, hanem hozzám emelve a leggyengébbet, karomra véve a legelesettebbet, ne legyen könny letörületlen, ne legyen seb bekötözetlen, s ne legyen gyermek árván, elhagyottan. Mikor lesz ez? Nem kérdezem. Nem kérdezte Pestalozzi sem. Megyek én is, megyek tovább késztető vággyal, Stanziból Burgdorfba, onnan Münchenbuchsebe, Ifertenbe s majdan az én Uram elé, az örök igazság palotájába, hol nem azok lesznek elsők és erősek, kik már e föld igazságügyének palotáját is lángbaborították, hanem az, aki az ő kicsinyei közül egynek gondját legalább fölvevő. Nagy ő, nagy, mert első birájává, urává, önlelkiismeretét tette s mert jó lelkiismeretének kényszere alatt cselekedett egész áldásos életén. Legszebb emlékirata lenne: Amit hirdettem, megtartsátok, amit cselekedtem, kövessétek! . . Papnak készült, tanító lett s mint tanító igazi pap volt. Áldott emléke hozza összébb a mi sziveinket! Rinyaszentkirály. Gál István.
