Dunántúli Protestáns Lap, 1927 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1927-01-16 / 3. szám
10. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1927. elhisztorizálja, közel áll ahhoz, hogy Istent feloldja a történeti eseményekben, a lelki élményekben, hogy az abszolút értéket a relativ kulturjavak sorozatába degradálja. A liberális élménytheológiánál, mennél egyoldalúbb, annál inkább kisért Isten és a világ azonosításának veszedelme, az emberi lélek önistenítése s az Isten és a világ között fennálló dualizmusnak pantheizmusban avagy spirituális monizmusban való feloldása. Egészen természetesnek vehetjük tehát, ha újabban az élménytheológia ellen a legélesebb kritikát gyakorolja az az új német theológiai irány, amely szereti magát „reformátort“ theológiának avagy a „krizis theológiájá“nak, avagy egyenesen „neokálvinista theológiának“ hivatni. Karl Barth1 göttingai professzor nevéhez fűződik ez új theológiai irány kezdeményezése, s újabban már egész iskola csoportosult köréje, melynek legkiválóbb tagjai Emil Brunner,2 Friedrich Gogarten3 és Edward Thurneysen. Vasady Béla. (Folyt köv.) Nemzeti csapás és nemzeti újjászületés. Muraközy Gyula előadása a mohácsi református nagygyűlésen. A magyarság és ez a nép kölcsönösen formálták egymást, mert ez a föld a magyarság számára készült már akkor, amikor tengerfenék volt, amikor izzó gáztömeg volt. Isten a teremtéskor rágondolt erre a népre, mint a bölcsőt előre kifaragó apa rágondol eljövendő gyermekére. Csodálatos alkotás ez az ország. Olyan, mint egy kehely, amelyre rá van cizellálva az aranykalász, a szóló szőllő, rá van vésve a Kárpátok gyönyörű hegylánca, de Isten arra gondolt, hogy ezt a a kelyhet a világtörténet egyik legdrágább italával, a magyar vérrel fogja megtölteni. Ne mondjátok azt, hogy mindez csak a nemzeti gőgnek vallásos palástja. Ez a nép nem élhet meg a saját földjén túl, mint ahogy más nemzet ezt megtudta tenni. A szászok távol a német földtől százados kulturvárakat tudtak építeni, de amikor mi innen elszakadunk, elfonnyad a magyar lélek, mint a sarkvidékre elvitt pálmafa. Az Amerikába szakadt magyarságnak harmadik generációja már elveszti az ezeréves nemzeti izt és nem tudjuk megtalálni a népek kavargó áradatában, mint ahogy a Feketetengerben nem tudom megtalálni, hogy melyik hab ömlött a Dunából, a Tiszából vagy a Fehér- Kőrösből. Ez a föld a magyarság számára volt teremtve. Rajta kívül senki sem tudott ezeréves államot építeni ezen a homokon. A világtörténet nagy pusztája volt ez, átnyargaltak rajta a vérengző jászok, kiknek megfékezésére oroszlánokat küldött a római császárság; a hunok, akiknek élete egy rettenetes kard villanása volt a történelem egén; az avarok, akiknek lépteit régen befútta a szél, a többi vándorló népek, akik áthaladtak ezen a keletre néző kapun és eltűntek az idők ismeretlen messzi árnyékai között. Mindenekfölött azonban a magyarság kiválasztott és elrendelt útját mutatja minden Mohácsának döbbenetes temetője. Mikor a magyar géniusz csúffá lesz, a nemzeti lélek a róla gondolt örök ideának torzmásává romlik, mikor hitünk és erkölcsi életünk tartó gerendáit 1 Munkái: Der Römerbrief, 1923. — Das Wort Gottes und die Theologie, 1924. 2 Munkái: Erlebnis, Erkenntnis und Glaube. (II., III. kiadás, 1923.) — Die Mystik und das Wort. (Der Gegensatz zwischen modernen Religionsauffassung und christlichen Glauben dargestellt an der Theologie Schleiermachers 1925). — Philosophie und Offenbarung. 1925. 3 Munkája: Von Glauben und Offenbarung. 1923. elrágja a szú, mikor ez a legnagyobb tékozló fiú dalolva dobálja ki tarsolyából mennyei veretű talentumait, mikor koravénen, mámorosán, királyi köntösét elrongyolva készül letérni örök elhívása útjából, ilyenkor felnyílik előtte egy sir és ennek a nemzetnek valamilyen rázúduló csapás bazaltköve alatt meg kell halnia, tehetetlenül, magát megadva várni a föltámadást. Ezek az idők, amikor a történelemben az isteni és emberi intézkedés kettéválik, amikor világosan meglátszik az az örök isteni végzés, mely körül nemzeti sorsunk forog. Erről az időről énekel Arany János: Nem mindig ember, aki sorsot intéz, Gyakran a bölcs is hitvány gyönge báb; S midőn lefárad az erőtlen kéz, A végzet tengelye harsog tovább. Voltak népek, melyek meghaltak feltámadás nélkül. Eltűntek, mint a mindenségen áthulló, a végtelenség fekete örvényébe zuhanó csillagok. Hunok, jászok, longobárdok, bessenyők, avarok . . . Óh, milyen félelmetes a világtörténet éjszakája. Vannak népek, melyek tengődve, elmúlt dicsőségük köveiből építenek maguknak éjjeli menedékhelyet. Nem támadnak föl, mert sohasem haltak meg egészen. Egyptomban, Görögországban, Palesztinában úgy hordozzák ezek a népek múltjukat, mint a koldus egykori gazdag köntösének széthasadozott foszlányait. Vannak népek, melyeknek azért kell meghalni, hogy újjászülethessenek. Minden mohácsi szemfedő az örök irgalom mennyei szálaiból van szőve. Ez az építés rombolása, ez az újrakezdés drága ajándéka. Ez a mohácsi mező óriási bölcső, mely az újjászülető, felébredő nemzeti lelket ringatja és fölötte a karácsonyi angyalok szárnysuhogása hallszik. Ez az a csoda, mely az utcán bicegő koldust ezüst pálcával érinti meg és azt mondja neki: A mankód a fiatalság rózsafájává leszen ; életed rozzant kocsija visszafordul, elhamvadt házad fehéren integet, kezdd újra élted elhibázott énekét, vár a fiatalságod s a régen eliramlott patak vizébe újra beléphetsz. Ez az a csoda, mely Vazul kalandozó, országokat felgyújtó seregét Szt. István búzát vető nemzetévé teszi; mely II. Lajos hitvány, mohó, vérszemű magyarját Kálvin zsoltáros lelkű, életét ajándékozó gyülekezetévé szenteli. És ez a csoda, mely a vér és arany ütemére bódult táncot lejtő magyarságot sírja másik partján a Szent Lélek izzó csókját hordozó követjeként küldi tovább. Ezt a csodát hirdetjük és kiáltjuk itt a nemzet felé. A mi marcangoló, töprengő szavunkra felriad a mohácsi mező és régen szétesett ajkak felelnek nekünk. Tudom, hogy meghalljátok, hiszen a telketek mélyéről zúg föl a válasz; keserves a te utad te nagy tékozló fiú, én magyar népem! Nincs talán nép nálad egyedül valóbb, ostorozottabb és félreismertebb. Mikor egy világ összeomlik, téged temet el a gerenda, halálodnak nincsen siratója és temetésedre éji vadak gyülekeznek. De mi a te sírodon a nemzeti újjászületés bölcsődalát zengetjük. Ez a mi nemzedékünk még nagyapái ajkával beszél, de az unokák szivét formálja ki. Két történelmi korszak mesgyéjén állva új szántást kezd ezen a roppant mohácsi mezőn, ami az egész Magyarország. Ennek a a nemzedéknek még régi kuruc énekek fájó ritmusa remeg a lelkében, de már arra gondol, hogy új ütemet, az életnek új dallamát küldje rózsaszín seregek, eljövendő emberöltők leikébe. Assisi Ferenc két fadarabot tett egymásra, azon hegedült. Ez a mi nemzedékünk a mohácsi rétről két fehér csontot vesz a kezébe és a múltak gyászából teremti meg az újjászületés diadalmas indulóját. A mi hivatásunk őrt állani és jelenteni a sírokon, hogy Isten ismét megkönyörült ezen a népen és magához akarja emelni. Másfélmillió lélek
